Jelen értekezésnek nem a halál és az élet, mint egymásnak látszólag két ellentmondó evidencia
kibékítése a célja. A vizsgálat tárgya az életbe beleágyazódó halál gondolatának kutatása, oly módon,
amely a magunkon való munkálkodás feladatában próbál felismerésekhez segíteni. Mindezt annak
igényével kutatva, hogy az önmagunkon való munkálkodásban előbbre vigyen..
A szabadkőművesség útjára való lépés kezdetén ott találjuk magunkat a sötét kamrában, ahol
a döntés véglegessé válik, ahol a meghalás és egy új úton való elindulás botorkálása kezdődik meg,
majd a beavatás, később az egyéni és a közös építkezésben az erények megszerzése és az életben
aprópénzre váltása, azaz megélése és a közösség szolgálatába állítása életfeladat. Számomra
megdöbbentő, de egyben örömteli volt a felismerés, amely mintegy keretbe zárja az indulás (a sötét
kamra) és az erények között utoljára említett (a halál szeretete) közötti összefüggéseket.
Feltehetjük a kérdést: mit jelenthet a halál szeretete, és miért találjuk ezt az erények sorában,
ráadásul a lista végén, de mint amely nem csak lezár egy sort, hanem meg is nyit valamit. (A hét
erény: a titoktartás, az engedelmesség, a jó erkölcs, az emberiség szeretete, a bátorság,
a bőkezűség és a halál szeretete.)
Miért kellene az embernek szeretnie a halált, és mit kell érteni ez alatt? Hiszen a földhözragadt
gondolkodásban a halál az elmúlás, az életnek a vége, a megsemmisülés. A Magyar Értelmező
Kéziszótár szerint: „A szervezet életműködésének teljes és végleges megszűnése“ (1992)
Memento mori! -Emlékezz rá, hogy halandó vagy, áll ott a rég megfogalmazott figyelmeztetés az
emberiség köztudatában, amely mintegy áttörhetetlen sorompó jelzi az elkerülhetetlen végességet.
Ebből fakad a Carpe Diem -Élj a mának! gondolata. Együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk.
Vagy a sztoikusok bölcsessége rejtené a titok nyitját, akik belenyugvással fogadják az
elkerülhetetlent? Noha ők is továbbmennek a gondolatban, és azt mondják, hogy csak az tud helyesen
élni, aki helyesen áll hozzá és kész a halálra. Vagy a sokszor a szenvedések alól történő vágy
megfogalmazása, mint a megváltó halál? És sorolni lehetne a könyvtárnyi filozófia rendszereket,
amelyek az elmúlás gondolata felett elmélkednek.
De érezzük, hogy ezekben megfogalmazva, vagy kimondatlanul, de az élet útján ott lévő,
elmozdíthatatlan sorompó feletti kesergés hangja csendül meg. Ez nem visz közelebb a vizsgált erény
megértéséhez, még akkor sem, ha irányzataiban tartalmaz olyan gondolatokat is, hogy mivel az ember
élete véges, igyekezzen a rendelkezésére álló időt értelmesen és hasznosan eltölteni.
Mégis hol és miben gyökerezhet a halál szeretetének a gondolata, és milyen irányokba ágazik
el?
A függöny félrehúzásához és az amögött való tartalom megtekintéséhez csupán három ablakot
szeretnék megnyitni, kénytelen lévén szemezgetni az emberiség gazdag kultúrtörténetében, a fókuszt
végig a központi gondolaton tartva.
Ez a három ablak, amin ma kitekintünk, a keleti ember gondolkozása, a szentírás értelmezése,
valamint a modern halálközeli élmények kutatása. Természetesen, ez az írás nem terjedhet ki ezeknek
részletes taglalásába, csupán gondolatébresztő összefüggéseknek a felemlegetése.
Tudjuk, hogy a világ bármely részén élő, már az őskultúrák bármelyike bizonyos volt az élet
tovább folytatásában, vagyis hogy a halál nem a megsemmisülés, hanem valminek csak a részleges
lezárása, úgy, hogy közben amit életnek nevezünk, annak kontinuitása van. Bármennyire is furcsának
tűnik, de élet és halál gondolatában a jelentés nem a kezdet és a vég, hanem egy olyan
összefüggésrendszer, amelyben akár a születés, akár a fizikai test meghalása nem az elmúlásnak,
hanem az életnek különböző kapui.
A keletiek tanítása az anyagi, fizikai lét fölé emelkedve szemléli az élet összefüggéseit,
magyarázza a különböző létformák fejlődési láncolatát (lélekvándorlás a kőtől kezdve a novényi és
állatvilágon át az emberig), majd az egyes emberi életeket, mint szakaszokat (reinkarnáció) egy-egy
állomásként határozza meg, amelyben a végcél a lét kerekéből, a körforgásból való kiszállás, és egy
felsőbbrendű, az anyagi világ szenvedéseibe visszatérni már nem kénytelen örök életben határozza
meg. Az örökkévaló szellem valamikor úgy döntött, hogy anyagtalan életét felcserélve, kipróbálja
magát a sűrű, anyagi világon, de belemerevedett, foglyává vált annak. Számára a lét kereke az ebben
a világban való körforgást jelenti, ahol a karma törvénye szerint kap újabb és újabb lehetőségeket, de
ezekben a lehetőségekben számára a feltisztulás, az erények kimunkálása és megélése által az
anyagból való kiszállás a cél. Az egyes emberi életek halála pedig egyrészt az abban a földi életben
összegyűjtött eredmények összegzése, másrészt az elhasznált ruha levetése, majd egy újabb
születésben a már megszerzett erényekkel történő folytatás egy új ruhában, mindaddig, míg meg tud
szabadulni az anyagtól. Láthatjuk, hogy ebben a megközelítésben hogyan szolgálja a halál az életet,
azt is megérthetjük, hogy ez számukra nem a nyugati ember halál feletti kesergését jelenti, hanem
mindegyre újabb távlatokat nyit a fejlődő és a tisztuló lélek útján. (poénként: – mit írat ki egy
buddhista a sírjára? – Rögtön jövök!)
A szentírás tanítása. Amikor életem útján eljutottam oda, hogy a klasszikusoknak számító
nyelvek megtanulása nyomán személyesen is kutathattam a bibliában ezt a gondolatkört,
felismeréseim megdöbbentettek. Előrebocsátom, hogy amit megfogalmazok, az nem egyezik meg a
keresztyén egyházak jelenlegi dogmarendszerével.
A szentírás az embert a héber és a görög nyelvben is (az Ószüvetség héberül, az Újszövetség görögül
íródott) hármas meghatározottságban állítja elénk: test-lélek-szellem. A test a sűrű, anyagi, biológiai
ruhát jelenti (hústest), amit az örökkévaló szellem vesz magára, és éltet a lelken keresztül, ami a
vitalitást, az életerőt biztosítja a testnek. A test addig él, ameddig ez az életerő benne van, amint ez a
kapcsolat megszakad, a hústest számára beáll a halál. Porból vagy, és porrá leszel, ez kimondottan a
hústestre, az anyagi részecskékből álló biológiai szerveződésre vonatkozik, amely részeire esik, és a
látható világban marad. Nem ez döbbentett meg, ezt eddig is tudtuk.
A felismerés újdonságát az jelentette, hogy az eredeti szöveg külön beszél hústestről, lelki testről és
szellemi testről. Sajnos ezt a magyarban egyetlen fordítás sem adja vissza, nekünk néhány kivételtől
eltekintve mindenhol csak egyszerűen testet fordítottak, így a következtetéseknél elkerülhetetlenül
abba a tévedésbe estünk, hogy amikor a halált értelmezzük, a test halálával a teljes ember halálára
gondolunk.
De az szentírás nem ezt mondja. Amit mi ebben az értelemben halálnak gondolunk, az csak a külső
ruhára, a biológiai testre vonatkozik. Noha a dogmatikák ismerik, és szajkózni is szoktak bizonyos
igéket, tanításukban nem gondolták végig, vagy szándékosan félrevezetnek, vagy az egyházak
önmaguk szolgáltatása érdekében elhallgatják. Pl. Jézus mondásaiból kettőt említek, amelyeket a
szövegek őríznek, és közismertek: „a lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit“, „ne
féljetek azoktól,akik a testet megölik, de a lelket nem ölhetik meg“. Világos, amit már előbb is
mondtunk, hogy a testet a lélek élteti, és mikor ez a kapcsolat megszakad, akkor a test
használhatatlanná válik. Ez egyben azt is jelenti, hogy a fizikai életnek is tulajdonképpen a nem
anyagi a mozgatórugója. A második példánál pedig azt láthatjuk, hogy a halál nem terjed ki a teljes
emberre. Feltehetjük a kérdést, mi az, ami meghal, és mi az, ami megmarad? Azt hiszem egyértelmű.
Ennek ellenére a keresztyén dogmatikák azt tanítják, hogy az ember mindenestől meghal. Különböző
megközelítésekben próbálnak ugyan mégis a további élet sorsáról mondani valamit, de rossz
premisszából kiindulva nem igazán vonható le jó következtetés, ezért egymásnak is ellentmondó
különböző dogmatikák születtek, amelyek egymást eakarják legyőzni, mindegyik fenntartva
magának az igazság birtoklásának igényét. Tudtom szerint csak a keresztyén vallásokon belül több
mint 2000 féle irányzat van. Melyik az igaz?
Hogyan próbálja a keresztyén tanítás mégis megoldani valahogy a halál és az örökkévaló élet
feszültségét? Egy fércet hozott létre, és mivel a test számára bekövetkezett halálkor a teljes ember
halálát mondta, így a feltámadás kérdésében ezen a vonalon próbál továbbmenni. Az embert
eltemetik, vesztegel valahol, a sírban, aztán valamikor, a feltámadáskor kijön a sírjából. Aki veszi a
fáradtságot, és végignézi az eredeti nyelven azt, hogy erről ténylegesen mit ír a szentírás, az ebben a
kérdésben meg fog lepődni. A szöveg sehol, egyetlen helyen sem állítja a hústest feltámadását, életre
kelését! Nincs is rá szükség. Még az 1 Korintus 15-ben is az van, hogy elvettetik érzéki test,
feltámasztatik lelki test. Vagyis a fizikai test létrejöttekor vettetik bele ebbe a világba, érzéki testbe
kerül a nem anyagi, az érzéki test működésének megszűnésekor pedig kiszáll belőle. A sorrend
nagyon fontos. Van szemünk észrevenni, hogy ez mennyire ugyanaz, amit már a keletiek is
megfogalmaztak?
A szentírás a halál értelmezésében továbbmegy, és világosabbá teszi azt, ami keleten már
megfogalmazódott. Nagyon részletekbe menően mondja el azt, amit itt úgy fogalmazhatok meg, hogy
a halál állapota nem a testi meghalás, hanem az Istentől távoli létformában való veszteglés. Maga az
anyagi élet a halál állapota mindaddig, amíg a felsőbbrendű szellem ki nem tud szállni belőle. Pál
apostol írja: „amíg testben (hústestben) lakunk, távol lakunk az Úrtól“. „Inkább szeretnék kiköltözni
e testből, és elköltözni az Úrhoz“. „Mert tudjuk, hogy ha e földi sátorházunk elbomol, épületünk van
Istentől: nem kézzel csinált, hanem örökkévaló ház a mennyben.“
Jézus mondja: „az én országom nem e világból való“. Pál írja: test és vér nem örökölheti Istennek
országát“. Láthatjuk, hogy a testi (hústesti) feltámadás gondolata mennyire primitív, és mennyire nem
állja meg a helyét a szentírási szövegegben.
A felismerések sora azonban nem áll meg itt. Ha valaki tovább kutatja a szövegeket, azt fogja találni,
hogy a szentírás nagyon vastagon tanítja a reinkarnációt, akkor is, ha a keresztyén teológiák ettől
teljesen elzárkóztak. Persze, ennek megemlítése és fénybe állítása nem egy hálás feladat az
egyházban. Ennek a kutatásomnak az eredményei is készen vannak, igény esetén asztalra tudom
tenni. Ma csak azért említem meg, mert a szentírás szerint is (akárcsak a keletieknél), az Istentől
eltávolodott szellemnek hosszú az útja az anyagi világban, míg feltisztul, az erények megszérzésének
útján elindul, és egyszer visszaér az Istenhez. Ebben kap segítsége ist, valamint újabb és újabb
lehetőségeket. A keresztyén teológiák nem tisztázták sem a gyerekhalál kérdését, sem az igazságos
Isten gondolatát, hanem mindent egyetlen földi élet tartalmára korlátoztak, azt a kérdést meg sem
fogalmazva, hogy egy igazságos Isten miként ad egyiknek 80 évet, a másiknak csak néhány napot,
egyik gazdag, másik szegény, egyik okos, másik visszamaradottab stb., és miként kéri számon?
Egyáltalán mit kér számon?
Szeretnék rámutatni arra, hogy a szentírásban megfogalmazottak világosan mutatják azt, amit mi a
halál szeretete egyik ágának azonosíthatunk. Mert ugyanazzal találkozunk, mint a keletieknél, a testi
halál a lélek útján egy állomás, zárás, az eredmények begyűjtése, aztán van tovább, a megszerzett
erények birtokában. Csak így érthető meg a velünk született adottságoknak is a kérdése. Amint ezeket
az összefüggéseket kivesszük a szentírás tanításaiból, a rendszer összeomlik.
Harmadik ablakként azt nyitom meg, amit a halálközeli élmények modern kutatása jelent.
Ez lassan egy emberöltő óta zajlik, mióta orvosilag képesek vagyunk rá. Ennek az irodalma is mára
gazdagon hozzáférhető. Szeretném jelezni, hogy szakszerű, ellenőrzött, kórházi körülmények között
történő orvosi kutatásokról van szó. Ezek pedig azt mutatják, hogy a testileg orvosok által halottnak
nyilvánított személyek újraélesztése esetében az illetők nagyrésze egyrészt a halálban megélt
élményeiről számol be, másrészt olyan információkkal rendelkezik akár az orvosi szobáról, akár az
épületről, akár az abban lévő személyekről, sőt távolban lévő hozzátartozóikról, történésekről,
amikről akkor sem tudhatna, ha makkegészségesen lett volna jelen. De ami most számunkra a vizsgált
kérdésben még lényegesebb: az élményekben nincs különbség sem faji, sem vallási hovatartozás
szerint.
Akár gyermek, akár idős, akár férfi, akár nő, akár fehér, fekete, sárga, vörös, vagy barna, a
lényegről ugyanazt mondja. És utána kivétel nélkül mindenki jobbá akar válni. Felismerik a földi élet
lényegét, addigi életük hibáit, látják előző megéléseiknek tévedéseit, emberi kapcsolataikban a lelki
összefüggéseket, és életük új irányt vesz, megváltoznak, az erények megszerzése lesz a cél.
Mindannyian jobbá szeretnének válni.
Láthatjuk, hogy mindhárom ablakon való kitekintésnél tulajdonképpen ugyanazzal
találkozunk. Valahonnan valahová tartunk, ezen az úton pedig olyan felismerésekre van szükségünk,
amelyek nyomán lépésről lépésre haladunk egy fejlődési úton, amelyen időnként egy-egy szakas
lezásárasént ott áll valami, amit az emberi egó a legnagyobb ellenségének tart ugyan, de ami az élet
összefüggéseiben jóbarát.
Végül tegyük fel ismét a kérdést: mi is a halál szeretete, és mitől válik erénnyé?
Bezuhov beavatásakor ezt a megfogalmazást kapja a páholy rétorjától: „a halálról való elmélkedéssel
igyekezzék annyira megedzeni magát, hogy ne szörnyű ellenséget lásson a halálban, hanem jó
barátot… aki megszabadítja e nyomorú élettől az erény munkáiban elcsigázott lelket, hogy elvezesse
oda, ahol elnyeri jutalmát, és nyugalmat lelhet.”
A munkálkodás, önépítés, erények megszerzése és kimunkálása révén olyan reménységet is nyújt,
amelyben a halál tulmutat a földi élet korlátainak keretein, és az életet szolgálja.
Szellemi erényeket kell gyűjteni! Kell, hogy az ember a földi életében úgy cselekedjék a maga
fokozatán, aki nem különül el faj és vallás szerint; Aki minden embert testvérének, szellemi
testvérének tekint, és minden emberféle megmentése érdekében hordozza el a nehéz keresztet.
Tehát az ember ne kívülről vesse a kereszteket magára, ne kívülről verje a mellét, ne kívülről
akarjon valaminek mutatkozni, hanem valóban erényes életet éljen.
A keresztyén kultúrkörben maga a lényeg, az elv, az eszme kisiklott! Óriási károkat okozott a
Nicea-i zsinat (Kr. u. 325-ben), amely olyan lényeges alapkijelentéseket törölt el, amelyek azelőtt a
régi keresztény felekezetek alapkijelentéseihez tartoztak. Akkor törölte el azt a biztonságot nyújtó
igazságot, hogy az ember nem egyszer él a földön.
Eltörölte az újra testetöltés tanát, amely rávilágított a múlt, a jelen és a jövő összefüggéseire;
amely biztos alapot adott arra nézve, hogy az Isten igazságos, nem igazságtalanul büntet; nem
személyválogató; nem ad az egyik gyermekének sok évet könnyű körülmények között, hogy az
üdvösségét egyetlen földi élet alatt – ami lehetetlen – kimunkálja, és a másik ember pedig
nyomorúságos, nehéz, fájdalmas körülmények között, esetleg sokkal rövidebb időszak alatt
kényszerüljön ugyanezt a munkát elvégezni.
Az újra testetöltés tanának hiánya megrendítette a híveknek az Isten igazságosságába, valamint az
Isten szeretetébe vetett hitét. Egyre inkább előtérbe került megint a régi Jehova Isten, aki bosszúálló,
aki büntet.
Még a legalacsonyabb szinten élő ember is érzi, hogy gyűjtenie kell, csak azzal nincs tisztában,
hogy mit gyűjtsön magának. Így egyesek rangot, mások hírnevet, dicsőséget, anyagi javakat
gyűjtenek maguknak, holott a lélekben ez a figyelmeztető hang nem ezt sugallja, nem erre indítja
őket, hanem arra, hogy gyűjts magadnak örökkévaló értékeket a hamis gazdagságon. Az embernek
mindent aszerint kellene néznie és mérlegelnie, minden lépését aszerint kéne megtennie, hogy az ő
halhatatlan, örökéletű szellemének a javára, vagy annak kárára van-e.
Az erények megszerzése nehéz és küzdelmes munka. Az élet nem adja könnyen azokat, ezért új és
új próbák elé állítja, újra és újra vizsgáztatja az embert, hogy az az erény, amit a magáénak vél, a
valóságban is az övé-e? Egyre szűkebbek lesznek azok a helyzetek, amiben az embernek vizsgáznia
kell. Először tág téren vizsgázhat, és csak egyszerű dolgokból. Ha azt a próbát kiállta, fordul az élet
kereke, és olyan helyzetek, állapotok közé kerül, ahol a vizsga már sokkal nagyobb akaraterőt, sokkal
nagyobb igazságismeretet, sokkal nagyobb kitartást és szorgalmat kíván tőle.
A földi élet okkal és céllal adatik; az embertől elváratik a beérkezés; az embertől elváratik, hogy ne
csak tanuljon, hanem tudjon is; az embertől elváratik, hogy ne csak tanuló legyen örökösen, hanem a
tanulóból mesterré lépjen elő; az embertől elváratik, hogy mindazzal, ami a kezére adatott, úgy
bánjon, hogy amikor számadásra hívja őt a törvény, ne legyen megbánni valója; sem a saját, sem
mások életét illetőleg.
Szólottam!
Kelt Marosvásárhely keletén, Mózes István
6023. január 23.