A szabadkőművesség ezer arca
A mai munkatábla címe arra engedhet következtetni, hogy itt valamiféle axióma felállítására törekszem, megmagyarázva a szabadkőművesség ilyen, olyan vagy amolyan arcát. Azonban már az elején szeretnélek benneteket kiábrándítani ebből az illúzióból, mert ebben nem dolgozok fel rituális témát, de még tudományosan taglalt tézisek sem kerültek bele. Mindössze arról lenne szó, hogy megosztom veletek azokat a gondolatokat, amik az évek során, – de a közelmúlt eseményei által újra felkavarva – megszülettek bennem. Úgy gondolom, hogy mára valamelyest nyugvópontra jutottak az ellentétes érzések által összezavart gondolataim.
Először azt az alaptézist szeretném felállítani, ami szerintem mindenkinek az életében egy sarkalatos pont kell legyen, hogy meg tudja találni az élete célját, a lelki egyensúlyát. Ehhez Ábel szavait idézném, aki kikerülve a rengetegből, bejárva az országot végül Amerikában kötött ki és így összegezte az ebből levonható tanulságot:
„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – ismételtem el magamnak. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával és a szemem megtelik a hajnal harmatával.”
Ez lenne az a törekvés, amely meghatározza az emberek cselekvési irányát, akár tudatos, akár a tudatalatti döntései vezetik az élet útján. Az életben minden – legyen az élőlény vagy csupán tárgy – a természet törvényei szerint a legkisebb energiapotenciálra, illetve valamiféle nyugvópontra törekedik. Ez a természet rendje. Nem kivétel ez alól az ember sem, csupán a társadalmi kapcsolódások és interakciók komplexitása miatt ez az egyszerű igazság sokszor háttérbe kerül, elsikkad.
A szabadkőművesség, mint értékközösség, mindig igyekezett kihozni az ebből fakadó emberi kapcsolatok segítségével minden tagjából a legjobbat, az idő múlásával kimunkálni mindenkinek a jobbik, tapasztaltabb és bölcsebb énjét. Ha ehhez nem lenne szükség a közösség erejére, akkor tulajdonképpen mindenki elérhetné ugyanezeket a célokat autodidakta módon is. De a valóságban ez mégsem működik. Ugyan lexikális tudást vagy dexteritást bizonyos dolgok elvégzéséhet lehet szerezni ily módon is, de ettől emberileg, erkölcsileg nem lesz több az ember. Ehhez szükség van a közösség formáló erejére, ezt fejezi ki a kő csiszolása, mint szimbólum.
Egyébként a szabadkőműves munkán elhangzó rítus szövege is tele van ehhez hasonló, mélyebb értelmű szimbólumokkal, szókapcsolatokkal. Ilyen például az, amikor elhangzik a kérdés: mikor kezdi munkáját a szabadkőműves inas? A válasz szerint délben, mikor legmagasabbról sugárzik a fény. Ebben a látszólag értelmetlen válaszban benne van az igazság és tudás kereséséhez szükséges kezdési időpont rejtett meghatározása: érett elme és szilárd erkölcsi alap kell ahhoz, hogy a szabadkőműves inas elindulhasson a megismerés útján, ez pedig az ember életének delén van, amikor már elég érett ehhez a feladathoz, meg van benne a kitartás és a türelem, hogy beépíthesse jellemének formálásába mindazokat a hatásokat, amik a páholyban érik. Az érdemes főmester a rítus egy pillanatában azt kérdezi az első felügyelőtől, hogy szabadkőműves-e? A válaszban – mármint, hogy testvéreim annak ismernek el – benne van a közösség tagjainak egymás iránti kapcsolata és mély kötődésük egymáshoz.
A rítus záró fejezetében az a kérdés is benne van, hogy mikor fejezi be a munkáját a szabadkőműves? Az erre adott válasz, miszerint éjfélkor, természetesen nem az órát jelenti, hanem azt, hogy az életének 24.-ik órájában. Ez megerősít bennünket abban, hogy aki elindult ezen az úton, az élete végéig dolgozik azon, hogy megvalósítsa jobbik énjét, hogy a testvéri közösség csiszoló munkájának segítségével kihozza mindazt az életéből, ami potenciálisan benne rejlik.
A valahová tartozni vágyás alapvető emberi ösztönét még az ősközösségből hozza magával az ember, már akkor nyilvánvaló volt, hogy a közösség nélkül nincs túlélés. De milyen közösséghez akarunk tartozni? Mit várunk el ettől a közösségtől és mit adunk ennek a közösségnek? Melyik arcát látjuk, hogyan alakítjuk azt? Megannyi kérdés, amire annyi helyes válasz van, ahány kérdező.
A kőműves év elején elhangzott egy kérdés az oszlopok között: Mi a célunk? Hová akarunk eljutni? Mikor érünk oda?
Természetes ez a kérdés, de egyben felfedi a kérdező jelenlegi bizonytalanságát. Rossz hírem van: erre nincs egyértelmű válasz. Ahogy említettem, ahány kérdező, annyi helyes válasz. Tehát mindenki meg kell találja a helyes válaszokat a saját maga számára. Ebben segíti őt az, ha csendben elgondolkodik és esetleg meghallja a mások szavát is.
Egy alkalommal egy testvérrel arról beszélgettünk, hogy mit is ér ez a szabadkőműves közösség, a páholy, aminek tagjai vagyunk. A következtetés, ami ebből a beszélgetésből született, segített nekem megérteni a választ, ami az én számomra mintegy alapigazság lett: minden közösség annyit ér, amennyit a tagjai beletesznek. Nem színházi előadás vagy vásári mutatvány, amit hétfő esténként előadunk, hanem mindannyiunk közös erőfeszítése azért, hogy megtöltsük tartalommal azt a néhány órát.
Sokan, – eleinte én is – fölöslegesnek és néha viccesnek éreztem a szertartást, mindazt, ami a rituális munkát jelenti. Minek ez a sok marhaság, gondoltam… aztán a sors úgy hozta, hogy egy szemeszteren át tanulhattam az emberi viselkedésmintákról, a közösségépítést segítő formális rítusokról. Megértettem, hogy minden közösségnek kell legyenek rítusai, szokásai, vagy bármiféle közös, elfogadott cselekvés-minták halmaza. Ebből a felismerésből született az a tanulmány is, amit a katolikus szentmise rítusáról írtam, ajánlom mindenki figyelmébe. Így van ez nemcsak a vallási, de a politikai közösségekben is, vagy akár a grundon szerveződő gyerekcsapatok esetében is. Itt van például Nemecsek Ernő, aki az életét is feláldozta… miért is? Gondolkodjatok majd ezen egy kicsit, mert ebben több van, mint egy ifjúsági regény története.
Kell a stabil fogózkodó, az, ami állandó és meghatározza, keretet ad az együtt eltöltött időnek. Ezért tudott fennmaradni ennyi évszázadon át a szabadkőművesség mint mozgalom, pedig különböző korszakokban tépázta eleget a történelem szele.
Milyen arcát mutatja felénk a szabadkőművesség? Mit ad nekünk és mit vár el tőlünk?
Ide idézném a saját avatási élményemet, azt a felismerést, ami megvilágította a kapcsolatomat a profán világgal és ezáltal össze tudtam hasonlítani a páholyban kapott értékekkel, emberi kapcsolatokkal. Az újjászületés szimbólumára gondolok, arra a tényre, hogy kaptam egy olyan világot magamnak, ahol nem vezérel senkit az érdek, elég alázatot és empátiát, illetve toleranciát kapok és adok mindenkinek, hogy elenyésszen a gőg és a nagyravágyás, a beképzeltség és a hiúság belőlem.
Ha csupán csak ennyit adott volna nekem a szabadkőművesség, akkor ez már így is elég útravaló életem végéig.
Szólottam, érdemes főmester.
K.J.
6024. 06.10.