Hármas jelszavunk egyikével kívánok ma foglalkozni. Mivel sok szó esett már közöttünk az egyenlőségről, sokszor került földolgozásra, rengeteget foglalkoztunk eredetével, fejlődéstörténetével. Sokszor idéztük a múlt és a jelen nagy gondolkodóinak, s nyilatkozatainak mondatait, alkotmányok, törvények szépen hangzó szövegeit, jog- , esély- és mindenféle egyenlőség kapcsán. Tőlem ezek közül most semmi nem fog elhangzani. Az egyre inkább növekvő szakadékról a társadalmi rétegek között, iskolázottságról, anyagi különbségekről, hátrányos helyzetekről, stb. amikről nap mint nap ilyen-olyan híradások vannak, szintén nem.  Előző évben B.D. Testvérünk ezen a címen már tartott egy nagyszerű előadást, melyben mindezeket megfogalmazta. Én ott folytatnám, ahol ő abbahagyta, amivel kapcsolatban megfogalmazta záró kérdéseit. A mával, és a megvalósulással. Sőt, leginkább kényes területekről szeretnék végre beszélni, megfogalmazni saját meglátásaim, de leginkább föltenni kérdéseim. Területek olyan szeleteiről, árnyoldalairól, amikről nagyon ritkán esik szó, pedig szerintem a többi, állandóan fölbukkanó problémákhoz hasonlóan súlyosak, sőt, némely esetben, talán ezek az igazi gyökerei. Egyre inkább úgy érzem, hogy az egyenlőségre való törekvést, hogy úgy mondjam, némiképp túltoljuk itt-ott, és hatalmas problémákat generálunk vele. Nem hogy nem lett egyensúly, de sok területen átesünk a ló túlsó oldalára, vagy már át is estünk, sok területen pedig ordító kettősség van jelen. Sőt, azokat a hangokat, gondolkodásmódokat, ideológiákat erősítette meg ez a törekvés újra, amiket meg akart szűntetni.

Mindig elképedek, hogy milyen elképesztő egyszerűsítési és hárítási vágy él az emberben, és ez által milyen messzire bír kerülni a valóságtól. Ebben az is közre játszik, hogy napjainkban bizonyos fogalmak között milyen mérhetetlen a keveredés. Az pedig csak hab a tortán, hogy gát nélkül alkotnak emberek véleményt olyasmiről, amiről valójában fogalmuk sincs, mit jelent, de hallomások, fél információk, érdekinformációk garmadáját elfogadva, valódi háttértudás, ismeret nélkül vívnak egymással nem létező csatákat, vitákat. Miközben, amiről beszélnek, vitatkoznak, az köszönő viszonyban sincs azzal, amit hisznek róla. Vegyük például az egyenlőség és az egyformaság fogalmát. Ez a két fogalom nem ugyan az! Tény.

Nem! Nem vagyunk egyformák. Nem ugyanolyanok az adottságaink, képességeink, lehetőségeink, stb. Sokfélék vagyunk. Nem jobbak, vagy rosszabbak, csak mások. És ez így van jól. Az esélyegyenlőség nem azt jelenti, amit sajnos manapság a gyerekek nagy többségével szeretne elhitetni a média, és a szülők egy része is, hogy bárkiből bármi lehet, bármit elérhet. A filmek, tehetségkutató műsorok, internet, közösségi oldalak, magazinok folyamatosan ezt sulykolják, ezt lebegtetik a szemünk előtt. És még valamit. Hogy ezt „Te megérdemled! Neked jár!” Ezzel kapcsolatban egy érdekesség arról, hol is tartunk. Több mint 750.000, 1960 és 2008 között megjelent könyv elemzése során Jean Twenge és csapata a következő statisztikát állították föl: Ebben a vizsgált szakasz végére a többes szám első személyű névmások (pl.: mi, minket) használata 10 százalékkal csökkent. Közben az egyes szám első személyű névmásoké (pl.: én, engem) használata 42 százalékkal nőtt, a a második személyűeké (pl.: te, ti) pedig megnégyszereződött. Ha a könyvek így változtak, mi lehet a többi médiumban? És mit közvetít ez? Lehet rajta gondolkodni. Adok néhány kulcsszót segítségképp. Emberi kapcsolatok. Ego. Felelősséghárítás. Szóval: „Nekem jár!” Azzal viszont már sehol nem találkozunk, hogy akkor, ha „megdolgoztál, érte. Tettél érte!” Érintett szülőként is el kellene gondolkodni szerintem, hogy jót tesz e a gyerekével akkor, amikor megpróbálja megóvni minden csalódástól, megpróbáltatástól, esetleg tettei következményeitől. Mindenért bejárunk vagy levelet írunk az iskolába, meg a másik szülőnek, és megoldjuk gyerekünk minden problémáját? Helyette? Ezzel mire neveljük a gyereket? Azért, hogy valakinek barátai legyenek, tenni kell. A gyereknek, és nem anyának.  Azért, hogy valaki ötöst kapjon, tenni kell (Mellékesen kérdezem a felszínes gondolkodást leleplezendő: az ötös érdemjegy a lényeg, vagy a tudás megszerzése, ami mögötte van? Melyik használható később, melyik válik előnyére?). Dolgozni, tanulni. A gyereknek! Ha pedig rosszat csinált, akkor letolást, büntetést, akármit kap érte, mert ez a tettének a következménye! És mindehhez az oktatás is asszisztál. Ha nincs kész a házi feladat, azt nem lehet érdemjeggyel honorálni. Ha nincs a gyereknek felszerelése, azt nem lehet büntetni. Az érdemjegyét nem szabad bediktáltatni a naplóba, mert nem tudhatja meg más, nehogy rosszul érezze magát miatta.  Ha rosszalkodik, szemtelen, nem csinálja a feladatát, minimális lehetőség van ennek a honorálására. Mert nem bántható meg mások előtt, nem szabad éreztetni vele, hogy ő most rossz, vagy kevesebbet teljesített, vagy bármi negatívumot. És így egészséges énképe, önértékelése alakul ki egy gyereknek? Legyen önállóan, felelősen és kritikusan gondolkodó és cselekvő felnőtt, miközben nem tanul felelősséget vállalni, mert alig vonható felelősségre, szembesíthető a tettei következményeivel? Ezzel megvédtük? Én úgy látom, hogy nem. Ártottunk neki. Kialakítottunk benne önmagáról és a világról egy valótlan képet. Pont abban az időszakban, amikor a személyiségfejlődés azon szakasza zajlik, melyben fel kellene térképezniük saját valódi képességeiket, határaikat, kitapasztalniuk a közösségi szabályokat, kereteket, határokat, a társas viszonyokat. És néhány nagyon fontosat megtapasztalni a szabadságról, melyből az egyenlőség is fakad. Hogy esélyem van tanulni, megtalálni, kiismerni saját képességeim, ezeket kihasználni és dolgozni érte, és az én képességeim bár mások, mint a másiké, de saját területemen érek annyit, mint ő, ha ezt kiaknázom. És azt, hogy felelős vagyok azért, amit teszek, mert a tetteimnek (bármilyen irányú) következményei vannak. Ráadásul, azzal, hogy a nélkül kap meg készen sok mindent, hogy komolyan tennie, dolgoznia kellene érte, nem is fogja az eredményeket értékelni. Teljesen motiválatlanná tesszük a gyereket.

Sőt! Esélytelenné tesszük őket ezzel a rengeteg felelőtlen félreértelmezéssel. Ez mind az egót növeli, de a nagyra nőtt önérzet egyáltalán nincs összefüggésben a későbbi teljesítménnyel (megint egy fogalomzavar, ugyanis az előbb említettek nem azonosak a magabiztossággal, ami az egészséges énképből és önismeretből fakad). Sőt. Csoda, ha jön a sokkhatás a felnőtté váláskor, amikor rádöbbennek, hogy a világ valójában nem úgy működik, mint hitték, ahogy a média és mi láttattuk velük? Hogy nem úgy értékeli őket, és bánik velük, mint a szülői ház, és az iskola? És jön a visszafordulás. Bemenekülnek a közösségi oldalak online világába, vagy a számítógépes játékokba, mert ott még mindig elérhetnek bármit, bárki lehet belőlük. És a hibának sincs továbbra sem következménye, mert ott a biztonsági mentés. Harminc fölött még mindig a szülőknél laknak, mert ott még él annak a megidealizált buboréknak a képe, amit gyerekként kaptak. A világban pedig a maguk lábára kellene állniuk, tenniük kellene azért, amit el akarnak érni, mert valójában semmi nem „jár” csak úgy. Se elismerés, se pénz, se hatalom, se szeretet, se elfogadás. Semmi.

A pozitív diszkriminációval kapcsolatban csak egy gondolat.  Valóban szükség van rá az esélyegyenlőség megteremtéséhez, ameddig tényleg védi azt, akit kell, és a többieket sem veti túl nagy hátrányba.  A pozitív diszkrimináció a többiekre nézve viszont egy bizonyos határon túl diszkrimináció. Különbözik valaki előnyökhöz juttatása etnikai, vallási, bármilyen indokból, a többiek rovására attól, amikor mondjuk ezt rasszisták, homofóbok, stb. teszik? Ez is megkülönböztetés, és nem teljesítmény, emberi érték, tehetség, stb. alapján. Saját tapasztalatok. Az iskolában rendszeresen találkozom a helyzettel, hogy többszörösen hátrányos helyzetű gyerekek (pl. viselkedési és tanulási zavarok) mennyire tudják rombolni a közösséget. Nem általánosítva. Nagyjából fele-fele az arány közöttük (és szüleik között), akik élnek a pozitív diszkrimináció adta lehetőséggel, és akik visszaélnek vele. Több gyereknél van, hogy ő és a szülő is minden helyzetben a szakértői véleményre és határozatra hivatkozva mindent megúsznak. Rosszalkodik, szemtelen, terrorizálja az osztálytársait, tönkreteszi az órákat, de nem lehet ellene semmit tenni, mert különleges elbánást és értékelést kíván. Nem vonható felelősségre, nem szankcionálható, nem tanácsolható el. Viszont a többi gyerek? Sérül a tanuláshoz való joga, mert a tanárt a problémás gyerek felzárkóztatása, fegyelmezése köti le. Bántja őket verbálisan és fizikailag is. Több ilyen gyerek is van nálunk. Sőt, van olyan osztály, ahol négyen vannak, és most hetedikre hat fő maradt az osztálylétszám, mert az átlag, hétköznapi gyerekek szülei semmi mást nem tehettek (mi sem), mint, hogy elvitték a gyerekeiket. Maradtak a problémások, akik miatt kiürült az osztály. Szóval a pozitív diszkiminációnak is van súlyos árnyoldala. Kicsit fölerősítve az érzelmi hatás kedvéért, a hétköznapi ember, aki a többséget alkotva nem tartozik semmiféle kisebbséghez, hátrányos helyzetű közösséghez, már be is van szorítva egy szűk ketrecbe, ahonnan nem szólhat senkire semmit. Csak tűrhet. Fordult a kocka az eddig elnyomottakkal, lenézettekkel szemben sok téren. Ez volt a cél? Csoda, ha robban az ellenreakció? Közben pedig sok tekintetben a hátrányos helyzetűek helyzete sem változott nagyot.

Felelősségről jut eszembe: Jog előtti egyenlőség… Persze. Mindenki egyenlően vonható felelősségre. Beosztástól, származástól, vagyoni helyzettől függetlenül ugyan azért a bűnért, ugyan úgy felelnie kell, és az elkövetett tett alapján arányos büntetést kap. Szép is lenne. Egyenlőség. És ne is hisztizzünk azon, hogy ez nincs így. Ezt is mi, a társadalom alakítjuk így. Amíg megvan a cinkosság, a félrenézés. Lopnak, sikkasztanak, korruptak. Hát, azért kicsiben én is ügyeskedek az adóval, meg a számlával, meg… semmi baj. Nem nagy dolog. De ha valaki olyat követ el, amit én nem, vagy nem az én családtagom, baráti köröm, ideológiai köröm, törzsem, népem, stb. követi el ugyanazt, akkor melldöngetve háborodok föl, és ítélem el azonnal! Egyenlőség ez is. Egyenlő ítélet, ahol ugyanazt a tettet ugyanúgy ítélem meg. Mert jó, vagy rossz valamilyen mértékben. És mindegy, hogy ki csinálja. Így kellene, legyen. Közben viszont hogy gondolkodik az emberek többsége? A Josephson Institute of Ethics felmérése alapján (egyébként több országban több kutatóintézet vizsgálta ugyanezt, és hasonló eredményeket értek el. Az általam ismert vizsgálatok közül csak Észak-Európai országokban születtek jobb eredmények.) a „ha mindenki csinálja, az nem csalás.” mondattal a megkérdezettek több mint fele egyet értett. Tehát az emberek többsége szerint, bármely dolog elfogadhatóvá válik, ha elég sokan csináljuk, még akkor is, ha az erkölcstelen, etikátlan, jogtalan, stb. Nem is kommentálom.

Nemek közötti egyenlőség. Ez is egy érdekes téma. Látszólag nagyon egyszerű dolog, és mégis…  Itt is jön a töméntelen fogalomzavar. Gender! Jajjaj! Fölháborodás, szitokszó! És hányan tudják mit jelent, azok közül, akik beszélnek róla? Nem a biológiai nemek és (hangsúlyozom) természetes sajátosságok eltűnését, összemosódását jelenti, nem egy hímnős faj előállítására törekvő világméretű összeesküvés, vagy homoszexualitásra nevelő titkos tan, hanem nemek társadalmi szerepvállalásával foglalkozó tudomány, hisz mindkét nem szerepvállalási lehetőségei sokat változtak, tágultak a történelem elmúlt bő száz évében. Vagy, amikor szóba kerül a férfiak női énjének felszínre hozása. Nagyon leegyszerűsítve ez csak egy pszichológia által használt elnevezés, Jung Anima és Animus elméletén alapul, ami annyit jelent, hogy a férfiakban is él egy női tudattalan rész és a nőkben is egy férfi tudattalan. Nagyon lebutítva, férfiak is viselkednek – úgymond – nőiesen bizonyos helyzetekben, rendelkeznek nőiesnek kikiáltott képességekkel, tulajdonságokkal, és fordítva. Amelyik férfi fölháborodva kikéri magának, hogy neki női része lenne, annak azt tudom mondani, hogy barátom, ezzel fordulj gyorsan szakemberhez, mert ezek szerint te képtelen vagy érzelmeken alapuló emberi kapcsolatok kialakítására, a családoddal sincs gyakorlatilag érzelmi viszonyod, stb., és ez egy létező, komoly betegség. De nőknek is hasonlóképp ajánlom ezt figyelmébe fordított esetben.

Hosszú évezredekig a nők másodrangú szerepben, esetleg elnyomásban éltek a férfiak mellett. Igen, szabadkőművesként, ahogy eddig is majd mindenhol, támogatnunk kell a női egyenjogúságot. Ma sincs még meg e téren az egyensúly. Ide-oda billeg, sőt, néha per pillanat a feminizmus korlátozza erőteljesen a férfiakat, hisz minden apró megnyilvánulást radikális férfisovinizmusként ragad meg. De ez rendszer szinten érthető, mert minden társadalmi átrendeződés radikális változást sürgető erők eredménye, amik ideális esetben normalizálódnak az eredmény elérésével. Csak manapság már nincs olyan mértékű radikális különbség, mint mondjuk néhány évszázada. Már nincs kérdés választójogról, nagyrészt nincsenek előlük elzárva a korábban csak férfiak számára elérhető lehetőségek az élet egy területén sem. Ezek közül nem több a kivétel, mint amennyi a férfiak számára nem elérhető. A mai diplomások több mint hatvan százaléka nő. Az iskolai eredmények azt mutatják, hogy a lányok sokkal többet tanulnak és jobb eredményeket érnek el. Ezek a dolgok nem a férfiaktól függenek, a fiúk is állhatnának így mellettük, de a fönt, a gyereknevelésnél említett problémáknak ez is egy eredménye, ami nagyrészt fiú gyerekeknél jelentkezik. A lányok, a nők viszont továbbra is megdolgoznak az előrejutásért. De vannak még problémák. Néhány példa: valóban létezik még a „vezetői szakadék”. A nyilvános médiumokban sokszor fordul elő a nők tárgyiasítása. A gyereknevelést még mindig nem tekintik egyenrangúnak a karrierrel. Az is igaz, és elég súlyos dolog, hogy hazánk még mindig nem hajlandó belépni az Isztambuli Egyezménybe, ami az Európa Tanács Egyezménye a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról. Különösen visszás ez úgy, hogy közben a családok megóvásáról szólnak a nagy beszédek, és döngenek a büszke „mi megvédjük a nőinket az iszlámtól!” csatakiáltások. Magyarországon a bűnügyi statisztikák alapján hetente egy nő és havonta egy gyerek hal meg családon belüli erőszak következtében. Hát, érdekesen védjük a nőinket. A másik oldal viszont az, amit már az előbb is említettem, hogy ha a férfiaknak gyakorlatilag majd minden szavukat, megnyilvánulásukat meg kell gondolniuk kétszer a nőkről, nők irányába, különben a hímsoviniszta és egyéb frázisok azonnali csattanását kockáztatja. Néha már egy bókot is azonnal szexistának kiáltanak ki. Visszafelé viszont… A PC csak az egyik nemet védi a nyilvánosságban. A nemek közötti viszonyok rendeződését pedig valójában egyáltalán nem támogatja mai formájában. Rengeteg kampány folyik a média által kialakított nőkép és sztereotípiák kapcsán, egyre több szabályozást léptetnek ezzel kapcsolatban életbe. Sok kutatás épül arra, hogy a lányokban, és a felnőtt nőkben is milyen hamis elvárásokat ébreszt, torzítja az énképet és az önbecsülést az, hogy ilyen nőképeket sulykolnak belé nap, mint nap. Nos, a média torz férfiképe és sztereotípiái a fiúkra is ilyen hatással vannak. Kutatás is ugyanannyi van róla. Foglalkoznak vele? Elvétve. Azt tudtuk, hogy van egy nemzetközileg elfogadott szűrőrendszer, amin át kell mennie a filmeknek, hogy bemutathatóak legyenek? Ez azt méri, milyen nőtípusokat, milyen női viselkedéseket, szerepeket és mindezeket milyen arányban vonultat föl egy film. Férfiakról nincs ilyen. A már említett Jean Twenge egyik felmérése alapján mára jóval nagyobb ütemben nő a nárcisztikus személyiségű nők száma, mint a férfiaké. A statisztikák alapján azonos bűntettért egy nő jóval kisebb büntetést kap, mint egy férfi. Azonos bűntettért egy nőt ötven százalékkal nagyobb eséllyel ítélik felfüggesztett börtönbüntetésre letöltendő szabadságvesztés helyett, mint egy férfit. Pedig az egyenlőséggel egyenlő felelősségviselés is jár. A nőkre jellemző betegségek kutatására kétszer annyi keretet különít el pl. az USA kormánya támogatásként, mint a férfiakra jellemző betegségekre. Pl. mellrák kontra prosztatarák. A megelőző kampányokra, szűrővizsgálatokra a nők betegségei esetén szintén nagy ez az összeg, a férfiakéra szánt szinte nem is mérhető a legtöbb fejlett országban. Pedig ezek, hogy úgy mondjam, életbe vágó kérdések. A nők által férfiak ellen elkövetett erőszak (van ilyen, nem is kevés) ténye szinte meg sem üti az ingerküszöböt, hogy beszéljünk róla. És itt is folytathatnám a sort. Nos, én ezekben a dolgokban sem igazán érzem az egyenlőség meglétét és nem csak egy irányba csal a mérleg.

A nemek közötti egyenlőség a férfi és női jogok, lehetőségek, szerepvállalások kiszélesedését kellene, hogy jelentse.  Ettől még a nők nők, a férfiak pedig férfiak. És legtöbben szeretnének is azok lenni. Tovább megyek. Ahogy én látom, nem csak mi férfiak szeretnénk, ha a nők nők lennének és szeretnénk férfiak lenni mellettük, a nők is szeretnék, ha a férfiak férfiak lennének és szeretnének nők lenni mellettünk, a mellett, hogy mind emberek vagyunk, és a másikról sem gondolkodunk másképp. Pedig nem vagyunk egyformák. Ismétlem, nem jobbak, vagy rosszabbak, csak mások. Az átlagostól eltérő szexuális beállítottságú emberekre ki sem térek külön, hisz pont ugyanúgy illeszkednek ebbe a „rendszerbe”. Az is tagadhatatlan pszicológiai és biológiai tény, hogy másként viselkednek, gondolkodnak férfiak nők társaságában, nők férfiak társaságában, nők nők társaságában és férfiak férfiak társaságában. Arra is sok modern pszichológiai tanulmány tér ki, hogy mindegyiknek megvannak a maga előnyei, amik más felállásban nem jönnek elő. Mindezzel kapcsolatban úgy látom, manapság saját igényeink felismerése, vagy beismerése is gondot okoz néha. Helyettük inkább mindenféle szólamokat és frázisokat hangoztatunk önigazolás céljából.

A következő terület már adja magát az eddigiekből. A politikai korrektség. A Sapir–Whorf-hipotézisen alapulva abból a gondolatból indult ki, hogy a nyelv befolyásol(hat)ja a nyelvhasználók gondolkodását. Gyakorlatilag egy eufemizmus, kissé szerencsétlen magyar fordítással, mivel a a political correctness kifejezésben a „political” nem politikát, pláne nem pártpolitikát jelent. Körültekintő, átgondolt magatartást fejez ki. Nagyszerű kezdeményezés! Csak, már megint emberek kezdték el alkalmazni és valahol menet közben ez is félre csúszott.

Eredeti funkcióján túl sajnos az élet majd minden területére begyűrűzött, és olyan mértékben, ahogy már nem kellett volna. Egyrészt sokszor színlelt törődésre hasonlít mai alkalmazása. Nyelvhasználatban borzasztó nagy a törekvés, hogy mindenféle új, nem bántó kifejezést találjunk etnikumokra, hátrányos helyzetű személyekre, csoportokra, a társadalom által „alantasabbnak tartott foglakozásokra, stb. de közben valódi tartalom, hozzáállásbeli változás nincs, vagy nagyon kevés van mögötte. Még az intézkedések, törvények nagy része is pusztán a megnyilvánulás tiltásáról szól. Úgy gondolták, pusztán a nyelvhasználat megváltoztatásával átformálhatóak az emberek, és onnantól, hogy nem neveznek nevén valamit, le lehet számolni a rasszizmussal, antiszemitizmussal, homofóbiávla, stb., és ez elég lesz. És minden szebb és jobb, mert már nem hallani ezeket a szavakat nyilvánosan. Hát, nem lett jobb. Csak udvarias szóhasználattal mellőztük a problémákat, és kiiktattuk a nyelvből. Tovább megyek. Az eddigi együttérzést is sikerült lecsökkenteni sok téren. Igen, az emberek felcímkézése ártalmas lehet, de közben mégis, bármennyire is hadakozunk ellene, hozzá tartozik az ember tájékozódásához a mindennapi életben. Nem szűnt meg a címkézés. Nem működik másképp az agyunk. Csak néhány címke érthetetlenné, vagy simán csak tartalom nélkülivé vált számunkra. Kivettük a valóságot a beszédből. George Carlin komikus mutatott rá, hogy az emberekre a diszkrét nyelvezet azzal a hatással volt, hogy elszigetelték magukat az igazságtól, így már nem kötődtek hozzá, nem hangzott csúnyán, így nem is váltott ki többé érzelmi hatást. Érzelmi töltet nélkül pedig egyszerűen közömbössé válunk. A szemétdomb bosszantó. A hulladéklerakó telep már olyan rendezetten és elfogadhatóan hangzik, még ha ugyanazt takarja is. A megnyomorodott kifejezésre elszörnyedünk, együtt érzünk, a mozgásában korlátozottá váltra nem nagyon reagálunk. A béna emberrel együtt érzek. A csökkent fizikai képességűvel. Mit jelent ez? A gránátnyomás szörnyű lehet! A harctéri poszt traumatikus stressz szindróma… jóvan. Mittomén mi az. Ráadásul mindezeket az összefüggéseket más viszonylatban meg azonnal kiszúrjuk, és etikátlannak tartjuk. Lásd, a „menekült” helyett az érzelmi töltés nélküli, semmitmondó „migráns” kifejezés bevezetése. Nagyon fontos az ember reakcióiban, tájékozódásában, ítéletalkotásában az érzelmi töltet. A PC viszont ezt kivette a közbeszédből. További káros hatása, hogy a PC-ben nem igazán van helye, a PC által védett emberek irányában a kritikának, hisz az szinte azonnal diszkriminatív megnyilvánulásnak minősül. Nos, e nélkül pedig nincs problémafeltárás, azzal való szembesülés, ami a fejlődés alapja. E nélkül egyszerűen nem létezik előre lépés. Ráadásul nagyon sok teret ad a túlkapásokra. Bármely személy, intézmény lejáratható, akár perbe is fogható, ha valamilyen diszkriminációra hivatkoznak. Ez a szó amolyan mindent ütő kártyalap lett néhányak kezében. Sokszor kiáltanak farkast e téren.

Lezárva ezt a szakaszt is, nem úgy látom, hogy a politikai korrektség lenne (pláne nem ebben a túlburjánzott formájában) a megoldás azokra a problémákra, amire kitalálták. Szükség van rá, de nem így, és pláne nem elsődleges megoldásként.

Mindezek a dolgok, amikről eddig írtam, nagyszerű kezdeményezések, és működhettek volna. Ezek után viszont kicsit úgy érzem, hogy az emberiség kapcsán semmiféle módszer (legyen az bármilyen jó is) nem működik hosszú távon. Valahogy a mértéktartás és az egyensúly megtartása, nem képessége az embernek. Vagy teljes tiltás lesz belőle, vagy mértéktelenségbe csap át. Ezt súlyosbítja a sok téren előforduló leegyszerűsített, egyoldalú, kisarkított szemlélet, vagy az egyen szürkére való igény. A homogenizáció, hogy ne kelljen túl sokat gondolkodni, figyelni, inkább megnyirbáljuk sokszínű értékeink. A másik meglepő viszont, hogy az emberek többsége, nem ilyen, mint ahogyan föntebb vázoltam. Nincs olyan sok igazán szélsőséges közöttünk. A legtöbb embernek nagyon jól mennek a pozitív, normális emberi reakciók egyéni viszonyaikban. Egész jól élik az életüket, reagálnak hétköznapjaikban. Azért a médiumok leginkább a hangadók megnyilvánulásait, és a negatív történéseket teszik közzé, vagy a közösségi oldalak kommentelői is a kissebséghez tartoznak, csak ők láthatóak a nyilvánosságban, ezáltal egy torz, és a valódinál negatívabb képet mutatva a társadalomról. Viszont az is igaz, hogy a normálisan működő többség csoportosan már hajlamos követni a negatív utat, még, ha egyénként sosem tenne ilyet, akkor is. Mert megoszlik a felelősség, és keresik a kapaszkodót. Az egyszerű, erőteljes, biztonságot nyújtó válaszokat, vezetőket. Vagy legalábbis, akik ezt a képet közvetítik magukról. És sajnos az is igaz, hogy nem nagyon szeretünk megjavítani dolgokat. Ha nem tetszik, mégsem működik elég jól, egyszerűbb föllázadni ellene, kritizálni, szidni, majd kidobni, lecserélni minden vívmányával (mindegy, hogy jó, vagy rossz) valami másra.

Sok mindenről esett itt szó. De válaszaim nem nagyon vannak a helyzet elemzése által fölvetett kérdésekre. Bár azt hiszem, egyenlőre az is nagy lépés lenne, ha a problémákat egyértelműen felfednénk. Még akkor is, ha azok bennünk vannak, vagy nehéz őket elismerni. Stílszerűen egy a Star Wars: Klónok háborúja idézettel zárom soraim: „Az igazságot keresni könnyű, elfogadni nehéz.” Nekünk, szabadkőműveseknek viszont hiszem, hogy minden téren és helyzetben (nem csak a káros ideológiák, történések, elméletek, hanem a pozitívnak, előrevivőnek szánt ideológiák, mozgalmak, megmozdulások, divatok kapcsán is) az egyensúlyt, az ésszerűséget, a megfelelő mértéket kell keresnünk, támogatnunk, képviselnünk.

Szólottam.

2018. A. 2018. 01 16.