AVATÁSI ÉLMÉNYBESZÁMOLÓ

 

Megérkeztünk. Nem izgulok, tudom, hogy a következő 30 másodperc ismerős lesz. Nyílik a kapú, egy korlát, három lépcsőfok, még egy korlát és bent vagyok a házban amelynek dohos szagát már tapasztaltam. Szeretem a dohos szagot, a könyvtárakra emlékeztet. Jól érzem magam a könyvtárakban, érzem a lapokba zárt mérhetetlen tudást. Nem tudom hol lehetek, de néhány napja a jelzőlámpánál állva az autóból néztem egy házat: kapu, alacsony korlát, három lépcső, korlát, ajtó – valószínűleg pont abban a házban vagyok.

Bevezetnek egy sötét kamrába, csak a gyertyák fényei pislákolnak. Tetszik, megnyugtat. Próbálok megjegyezni minden tárgyat: koponya, só, kés, kén, képek és írások a falon, két gyertya.

Kapok papírt, írószert és egy kis időt, hogy elmélkedjek a szellemi végrendeletemen. A csenddel körbevett félhomályban próbálom összeszedni gondolataimat, leírva néhány szóban melyek azok gondolatok amelyeket az utókorra hagyok.

Nézem a képeket és írásokat a falon: VITRIOL – gyerekkoromban többször hallottam, tetszett a hangzása, mostanáig nem tudtam, hogy egy latin anagramma. Először különösnek tűnt, hogy néhány írás azt kéri forduljak vissza, de számomra ennél kecsegtetőbb meghívó nincs. Nem fogok visszafordulni, sőt.

Ahogy nézem a tárgyakat, régi emlékek jönnek elő: gyerekkoromba volt egy hasonló koponyám – gipszből – vajon merre lett? eltört vagy netán már régen eldobták a szüleim? Különös érzésem volt, amelyet néhány éve éreztem, amikor a Tizenegyedik felismerés nyomában című könyvet olvastam egyetemista koromban. Nem igazán értettem, de szellemileg nagy hatással volt rám. Most sem értem pontosan mi történik, de egy belső hang azt sugallta, hogy innen nem akarok visszafordulni.

Mit jelenthet a kakas? Ismereteim szerint az egyiptomi és görög mitológiában a kakas elűzte a gonosz szellemeket. Kezdett összeállni a kép: sötétség, koponya, gyertya, kakas, végrendelet: a jelenlegi világnézetem meg fog halni, és egy új fog születni.

Még mindig nem jön senki. Elkezdek szétnézni, próbálva felismerni hol lehetek: bal oldalamon egy porszívó, jobb oldalamon vasszekrény, tetején dobozok, Kínából. Ezek nem sokat segítenek.

Kinyílik az ajtó, kabát le, ing kigombolva, nadrágszár fel. Ez azt jelenti, hogy fegyvertelenül állok előttetek, bárkik is legyetek.

Visszakerül a szemtakaró, még van két társam. Az egyik megfogja a vállam. Előttem senki, azt jelenti én vezetek, nekik meg bízniuk kell bennem és abban, hogy a feladatom majd jól végzem. Bizalom.

Belépünk egy helységbe, és furcsa érzés fog el. Valószínűleg ismeretlen emberek néznek engem, én meg „meztelenül”, védtelenül megyek előre, két másik ember meg vakon bízik abban amit teszek.

Vezetőm erősen szorítva karom irányít előre. Izmaim ösztönösen összerándulnak, beállt a védekező mechanizmusom. Ismerős, edzéseken is szorítottak több-kevesebb sikerrel, és most sem lesz gond, ha kell megvédem magam, gondoltam.

Az első lépések közben arra koncentráltam, hogy meg ne botoljak, senkire rá ne essek, és ne húzzam magammal társaim, akik bíznak bennem. Bizalom, mondom magamban újra.

A sötétség már nem zavart, bízok a vezetőmben úgy ahogy a társaim bennem. Lépéseim bátrabbak, mindig jobbra fordulunk, köröket írunk le.

Egy akadályba ütközök. Ráléphetek vagy nem? Nem kérdezek, egy inas nem beszélhet anélkül, hogy engedélyt kapna erre. Eszembe jut, hogy az előző találkozón nem köszöntem, sem amikor beléptem sem amikor elvezettek. Azt hiszem helyesen cselekedtem, ha egy inas nem beszélhet engedély nélkül, egy kereső még annyira se.

Rálépek az akadályra, súlyom alatt valami eltört. „Elnézést” akarom mondani, de nem szólhatok. Szép, gondolom magamban, első nap tönkre tettem valamit. Nem volt szándékos. Hallom amint társaim botorkálnak a törmeléken, és kissé belassítom lépéseim, hogy el ne maradjanak. A vezetőm továbbránt, társaim is utolértek, mehetünk.

Vízbe mártom kezem, felüdít és úgy érzem a szellemi tiszálkodásom folyamatának elindulását jelenti. A tűz lángja a tenyerem alatt kiégeti eddigi gondolkodásom és utat mutat egy más világba.

Fenénkig! – hangzik el, és a keserű ital már a számban van. Le kell nyelnem a keserűséget és a mérget, gondolom magamban, és tovább kell haladnom a számomra kijelölt úton.

Kardot szegeznek a mellemhez, hirtelen három gondolat fut végig bennem: kezetekben az életem, „meztelenül” állok előttetek, de bízom bennetek. A második gondolatom, hogy milyen kard lehet, mivel nagy csodálója vagyok a kardoknak. A harmadik gondolatom: csak meg ne lökjön a hátam mögött levő társam. Eddig ő bízott bennem, most nekem kell megbíznom benne. Egymásra vagyunk utalva – de hisz nem is ismerem.

Lehajolunk, felettünk a kardok, de már nem zavar. Testvérükké fogadnak, és a testvérek megvédik egymást, ezt a védelmet jelentik a fejem felett levő kardok.

Szememről lekerül a takaró, felnézek és embereket látok. Ugyanolyan emberek mint én, legtöbbjüket sosem láttam, mégis mindvégig megbíztam bennük, ők meg az imént felajánlották testvéri védelmüket. Nem vagyok ehhez szokva, eddigi életemben kevés emberben bízhattam meg annyira, hogy „meztelenül” és vakon álljak a kardja elé.

Szénné ég a szellemi végrendeletem, talán mégsem az utókorra hagytam, hanem saját magamban őrzöm meg.

Keresem a tárgyat amit eltörtem, szégyelem magam, hogy nincs nálam készpénz a perselybe, de a mellettem űlő – akinek a nevét sem tudom – átad egy bankjegyet. Nem kértem. Adta. Önszántából. Testvériségből.

Inas lettem, Testvér lettem, attól a naptól kicsit más ember lettem. És tévedtem, nem az a ház volt.

Marosvásárhely

6024.04.22.                                               K.A.