Semmi nem véletlen! Életem során szakadatlanul kerestem a elégedettséget és a boldogságot, és közben elmém az érzékszerveimen keresztül inkább a külső ingerekre összpontosított. A boldogság érzése legtöbbször valamilyen külső tapasztalatból ered. Kellemes és élvezetes volt, amíg tartott. De az az érzés csak átmeneti, és hamar elillant. Ez volt a kezdet. Mert felfedeztem hogy létezik azonban az elégedettségnek és egyensúlynak olyan területe, mely nincs állandó változásban, nem átmeneti és felülmúl mindent, ami ,,kívülről jön,,. Erre a területre a gondolkodó elmém legmélyebb szintjein találtam rá. De aki gondolkozik, csak egy választása lehet, azért hogy megkapja az egyensúlyt: önmagát kell fejlesztenie és nemesítenie. Nem mondom, hogy könnyű azzá az emberre válni, akivé lennie kell. Sok akadályba ütköztem, de talán szebb a súlyos világ, mint a súlytalan álomkép.

Most visszatekintve megértem, hogy ezek az akadályok az utamat irányították és olyan emberek elé vittek, akik mélyen behatoltak, akik felfedeztek engem, akik megtalálták bennem az értéket és megadták a kulcsot a változáshoz. A véletlen nem részesíti az embert jóban vagy rosszban, csupán alkalmat ad neki ezekre.

Tudtam hogy minden zárat ki lehet nyitni, ha megtalálom hozzá a megfelelő kulcsot. Nálam volt végre a kulcs, de az ajtót nem láttam. Elindultam az úton és kerestem a fényt. Találtam akadályokat, de ott volt mindig valaki, aki a lépteimet irányította, világosságban és sötétségben egyaránt. Azt mondta nekem: ,,Indulj felém bizalommal, én viszem őszinteségem, majd találkozunk félúton.„

És ott a sötétségben, nyakamban a kötéllel, ráébredtem arra, hogy az életembe ez egy fordulópont. Egy olyan éles, tiszta pillanat, amikor úgy éreztem, mintha mellbe vágtak volna egy karddal, és teljes bizonyossággal, a kétség legkisebb árnyéka nélkül tudtam, hogy életem már sosem lesz olyan, mint azelőtt.

Ha visszanézek a múltra, nem változatható. Viszont a jövő, az megváltoztatható, ám ismeretlen. És az ismeretlen félelmetes, mégis valódi izgalmakat rejt: mennyit érek, mennyire erős vagyok, tudok-e tanulni, képes vagyok-e alkalmazkodni, ha a végzet rendező keze kiszakít a megszokott környezetből, amelyre egyébként sokat panaszkodtam. Az ember lehet elégedett, hanem kifejezetten büszke is arra, hogy a kijelölt határok között maradhat, és a közhiedelem is elegendő indokot szolgáltat arra, nehogy a járt útról a járatlan ösvényre vezető első lépést megtegye. De vajon ez az ember vagyok én?  Egy gondolatom volt, nézz a tükörbe, és döntsd el, tetszik-e, amit látsz. Mert a tükör sötétebb és veszélyesebb varázslat, mint azt a legtöbben gondolnák, feltárja az igazságot… hogy én vagyok a legfélelmetesebb ellenségem. Itt a nagy kihívás, mert lesüllyedni könnyű, felemelkedni nehéz, lehet a víz édes, de aztán  keserű,  de ott a sötétben már tudtam, hogy ha felnézek, mindig a végtelen tiszta éget látni fogom. …

,,Nem vagyok köteles győzni, de köteles vagyok igaznak lenni. Nem vagyok köteles sikert elérni, de köteles vagyok a bennem lévő fényhez méltón élni.„ (Abraham Lincoln) és a ,, a durva követ megmunkálni „

Szeretem magam független lénynek tekinteni, aki ura a saját sorsának és ha a véletlen egy különös ajtót kinyit, akkor be kell lépni rajta. Ez volt a döntésem. Mert néha kialszik a bennünk a fény, óriási hálával tartozom azoknak, akik képesek voltak újból felgyújtani ezt a belső fényt.

Furcsa az élet, összehoz embereket, mintha csak véletlen lenne és aztán egymáshoz láncolja őket a láthatatlan erejével. Akár jobbra, akar balra nézek, egy testvér fogja a kezem. sosem késő újrakezdeni!

Lehet, ha elválasztom egymástól a véletleneket, és egy kis szünet van közöttük, akkor már jobban elhiszem őket. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy ezek a dolgok véletlen egybeesések-e vagy sem: az, ha megkap valamit az ember, amit akar, talán sohasem véletlen..

 

Szólottam!

Gy.M.

6023