Ahogy bekötött szemmel ültem az akkorra már jól ismert autó anyósülésén, sok más érzelem közt, arra gondoltam, hogy alig ismerek magamra. Hol marad az általam olyan kiválóan gyakorolt félelem és pánik? És miért bízom ennyire (szó szerint) vakon a mellettem ülő emberben? Azóta sem tudok választ erre a kérdésre, annyit viszont kijelenthetek, hogy biztonságban éreztem magam. Számos alkalommal mosódik össze több fajta érzelem egy személyben. A pillanat hevében az ember nem tudja szétválasztani ezeket, ezért is jó, hogy mindezt ennyi idő távlatából kell szavakba öntenem. A két héttel ezelőtti események egy vitával kezdődtek saját magammal szemben. Mivel mindig komoly szándékokkal és tiszta lelkiismerettel szeretek valami előtt megállni, a sötét kamra üzenetei intenzív eszmefuttatásra késztettek. Ezt tartom az első próbámnak: őszintének sikerült lennem magamhoz.

Ezt a gondolatot tovább fűzve hozzá kell tennem, a szívem a torkomban kalapált a továbbiakban, amikor arra gondoltam mi fog várni az ajtó mögött. Az ember ösztönlény és a testem mindhiába jelzett mást, az ösztöneim mégis azt súgták a lehető legjobb helyen vagyok, a lehető legjobb időben. Habár minden rejtve maradt előttem, a lelki szemeimmel mégis látni véltem a pillanat különlegességét. Egy olyan pillanatét amire az egész eddigi életemmel készültem, egy olyan pillanatét, amikor az ember megérkezik valahová. Hosszú időn keresztül borította a szemeimet sötétség mégis kezdett bennem megformálódni a felismerés: nem csak itt, ebben a pillanatban vagyok vak, ami eddig csak homályosan telepedett elém talán most fog lassanként kirajzolódni és értelmet nyerni. Az eddig rámaggatott jelzők miszerint túlgondolok, nem látom a dolgokat fehérnek és feketének, kényszeres elemző vagyok, mindig próbálok jót látni ott, ahol igazából nincs is, hirtelen nem hibának hanem erénynek tűntek. Csak én magam voltam, lemeztelenített szívvel és lélekkel, az érceket, technikát és a felesleges gondolatokat a falakon kívűl hagyva, hiányérzet nélkül. Minden elhangzott szót be akartam fogadni, mindenre oda szerettem volna figyelni.

Feltűnt, hogy nem zavar a szemem elé telepedő feketeség, ami itt történik azt nem látni kell…nem a lélek tükrén át kell befogadni hanem egy teljesen másik úton. Ez jelenti az igazi kihívást, amikor valamit nem csupán a szó nyers értelmében kell megérteni hanem bizonyos princípiumok és eszmék után kell formálódni, csiszolódni és ez által átvenni azt, amit rejt. Rábízva magamat a testvéremre, szorosan mellette, az ő irányításával kezdtem el bejárni a próbákhoz vezető utat. Bár minden léptemre figyeltem, minden szót hallottam, minden neszre összerezzentem és minden válaszom határozott szándékkal hagyta el a számat, időközben cikáztak bennem a gondolatok, érzések és bizonyos tények felismerése. Egy olyan helyen vagyok, ahol nem csak az engem irányítóra, de mindenkire támaszkodhatok …könnyen és minden kétség nélkül jött ez a gondolat. Időközben haladtunk, sorra jöttek a próbák…figyelek, érteni próbálok és közben úgy érzem egyre közelebb kerülök egy új kezdethez. Milyen csodálatos dolog ez…ekkora tisztelet, elköteleződés és eszmei értékrendszer ápolás, aminek tanúja lehetek, szerencsés vagyok. Szerencsés vagyok és hálás.

Minduntalan azon igyekeztem, hogy legyőzzem magamban a kételkedést, hiszen kételkedtem…megérdemlem ezt a megtiszteltetést? Felérek személyemmel, karakteremmel, szorgalmammal a leendő testvéreimhez? És itt vissza is csatoltam a gondolataimat a fent említett bizalomhoz, bíznom kell az itt jelen levők helyes megítélésében, emberismeretében. Emellett természetesen saját magamban. Hinnem kell, hogy képes leszek a folyamatos tanulásra, munkára, figyelemre, elfogadásra, hogy magamba tudom inni mindazt amit ez a menedék és az itt jelenlevők képviselnek. Menedéknek neveztem, szándékosan…hiszen találó szó nemde? Lehet ez az én szellemi menedékem mindaz elől, amit ezeken a falakon túl másként képzelek el, másként látok? És ezeket itt meg is oszthatom valakivel? Igen, lehet. Egy új kezdet rajzolódott ki, ahol nem a hétköznapi dolgok alapján ítélnek meg, nem számítanak azok a dolgok amik összekötnek a profán világgal, itt az számít, ami eddig megkülönböztetett és ez alapján eddig még nem ítélt meg senki. Ez itt tiszta lap. A küszöbén állok egy olyan gondolkodás és életforma befogadásának, amelyet kevesen ismernek meg. Nem lesz könnyű feladat, érzem és értem, hogy sok szellemi munkát, alázatot fog igényelni.

A rítus végén, látásomat visszanyerve pásztáztam végig minden szempárt, kivétel nélkül mindenhonnan öröm és szeretet sugárzott. Talán egy picit remegve álltam amíg rám került az inas kötény és remegő kezekkel húztam fel a kesztyűmet. Befogadtak, érdemesnek találtak – gondoltam. Innentől rajtam múlik milyen tagja leszek ennek a társaságnak, milyen szeme a láncnak. Testvéreim! Mostmár szólhatok így! Köszönöm, hogy rám találtatok, hogy értéknek véltek. Mindent meg fogok tenni, hogy ahhoz méltóan reprezentáljam minden téren, helyen és időben az itt jelenlevő értékeket, ahogyan illik és érdemes. Ha kérhetek tőletek valamit, akkor az egy kis türelem lenne…hiszen sem olvasni, sem írni nem tudok, csak betűzni!

 

T.A. 6023.