Én, a szabadkőműves

            Előző munkánkon többször elhangzott, hogy több identitással rendelkezik egy ember, és milyen erőteljes ezek között egy szabadkőműves szabadkőműves identitása. Igen, valóban azzá válhat. A munka végén, amikor elhatároztam, hogy erről szeretnék egy kicsit beszélni, még rengeteg mélyenszántó gondolat keringett bennem, majd mire a munka megírásához láttam, ezek közül a legtöbb vagy szelektálásra került, vagy kevéssé egyértelművé vált. Most pedig hirtelen nem is igazán tudom megfogalmazni mit is jelent számomra a szabadkőműves identitásom. Csak azt, hogy jelent valamit, de nagyon, és, hogy szerencsére mindig változik, alakul.

            Azt tudom elmesélni, hogy mostanság, az elmúlt hetek, hónapok, évek történései épp milyen megfogalmazásokat, felismeréseket eredményeztek, amik természetesen kizárólag az én jelenlegi gondolataimat és a rendhez való viszonyomat tükrözik.

            Önmagunk faragása terén (bár a tárgyi tudást, ismereteket nagyon is nagyra értékeltem mindig), idebenn sosem a táblamunkák információit éreztem a legfontosabbnak, hogy mennyivel szélesítik ismereteim és látóköröm. Természetesen nagyon fontos és elengedhetetlen eszköz, de nem hiszem, hogy ez a cél. Ismerek sok nagyon művelt, nagyon sok végzettséggel rendelkező embert, aki ettől függetlenül emberileg… hát, nem jár túl nagy magaslatokban. Valóban nem az elménk, hanem emberi mivoltunk, személyiségünk csiszolása jelentheti azt a faragást, amiről szó esik állandóan szépen megfogalmazott mondatainkban magunkkal kapcsolatban, és ehhez valóban nagy szükség van a táblákra, a vitákra, az agytornára. De akkor meg mi alakít itt engem érezhetően, mert igenis alakít, farag, csiszol. Valószínűleg a körítés lehet az. A mindenféle észrevétlen sallang, amit automatikusan csinálunk, amikor együtt vagyunk. Például azok a fura dolgok, ahogy itt mászkálunk, teszünk-veszünk a páholyban, ezt-azt meggyújtunk, kitekerünk, állandóan felállunk, leülünk, máshoz beszélünk, mint akihez akarnánk, és nem akkor, amikor akarnánk, meg ezek a mindenféle dolgok, amikkel megy el a rengeteg idő, és csak annál később lehet meghallgatni a táblát és utána egy jót beszélgetni végre a vacsora mellett.

              Szoktunk legyinteni, hogy „Ugyan, külsőségek! Nem számítanak! Nem az a fontos!” Ó, dehogynem! Nagyon is! Így működünk, mi emberek, hogy a külsőségek bizony erős érzeteket, viselkedésmintákat váltanak ki belőlünk. Az ünnepélyes öltözet, ami számomra megkülönbözteti estéinket a hétköznapoktól, és ami tiszteletre tanít. Események, a társaim és önmagam tisztelem meg azzal, hogy igenis kiöltözöm, és elegánsan jövök ide. A lasú és méltóságteljes munkanyitás és zárás, ami megadja nekem a lehetőséget, hogy ne csak beessek egy helyzetbe, letudjam és már menjek is a következőhöz, hanem valóban megérkezzek, kitisztuljanak a gondolataim a nap eddigi eseményeitől, és teljesen itt tudjak jelen lenni. Elmélyülten és csak itt. Megtanít újra megadni egy tevékenység módját a lassú rákészüléssel és ráhangolódással. A munkazárás pedig megadja a lehetőséget, hogy méltón és időt szánva zárjak egy tevékenységet, ne csak tovább lépjek. Érezzem, hogy most valami jót és értékeset csináltam. A vakolás pedig a jól végzett munka utáni jutalom, csak még inkább ráerősít erre. A komótos rítuselemek, a fények, a félhomály, a berendezés… arra, hogy van idő! Nem kell rohanni, és tiszteljem meg ezt az eseményt, és önmagamat is azzal, hogy rászánom az időt, és ünnepélyes hangulatba kerülök, hisz a légkör is magával ragad. A felszólalások is csiszolnak, és látnak el mintával arra nézve, hogy hallgassam végig, és még gondoljam is át, amit mondott, míg várakozom csöndben, és esetleges érzelmi reakcióimnak időt hagyjak, hogy csillapodjanak, s tisztábban lássam amit hallottam, és úgy reagáljak rá, vagy akár ne is reagáljak. És folytathatnám még hosszan, hisz itt csak néhány elemét érintettem a rítusnak, felszínesen végigszaladva rajta.

            Csupa olyan dolgot nyújt a rítus és a szabadkőművesek közössége, amit a profán világban nem nagyon kapok meg, de ha nyitott vagyok rá, itt igen. És még csak az sem kel, hogy mind fontos legyen számomra, vagy mindegyikünknek ugyanazok a részek, üzenetek legyenek ebből fontosak. Szépen kiszemezgethetem magamnak mindazt, ami nekem jó, amit használni tudok a kövem faragásához. De, ugye itt csak a rítusról beszéltem, viszont maga a közösség is nagyon sokat tud adni. Márton Laci Testvérünk mondta egyszer, hogy ez nem egy terápiás csoport, de az, hogy mi elfogadjuk egymást úgy, ahogy vagyunk, sokat segít abban, hogy az ember önmagát is elfogadja olyannak, amilyen, vagy elkezdjen dolgozni rajta, mert tét nélkül és (legtöbbször) tapintatosan a tükröt is odatartjuk egymás elé.

            És, a következő alkalommal, ha lehetőséget kapok, itt folytatnám, mert menet közben arra is rájöttem, hogy nem tudom ezt öt percben összefoglalni.

Szólottam.

6019.10.18.