Erkölcsös individualizmus. A kommunizmus azért vallott kudarcot, mert azt feltételezve irányította a gazdaságot, hogy mindenki önzetlen vagy legalábbis nagyon emberbarát, és tagadta, hogy az emberek ösztönösen csak magukra gondolnak. Ezzel ellentétben, a tapasztalat azt mutatja, hogy a profitszerzési indíték még mindig a legerőteljesebb és a leghatékonyabb hajtóanyag a gazdaság üzemeltetéséhez.
A szabadpiaci elveken alapuló közgazdaság már abból a feltételből indul ki, hogy minden gazdasági szereplő önző. A mészárosnak, a péknek és a sörfőzőnek nem a jóindulatától várjuk az ebédünket, hanem attól, hogy azok a saját nyereségükre vannak tekintettel. A piac ereje ugyanakkor, ha nem is szünteti meg teljesen, de szigorú korlátot szab e magatartásnak: az említett iparosok nem fognak (túl nagyon) becsapni bennünket, mert van egy versenytársuk a sarkon, de a munkásaik sem fognak nagyon lazsálni, mert tudják, hogy más a helyükbe tud lépni. A piaci rendszer szépsége éppen abban rejlik, hogy a piac, az emberi természet látszólag legrosszabb jellemzőit – az önzést és a kapzsiságot – valami termékeny és társadalmilag hasznos dologgá formálja át.
Az önző individualizmus feltételezésének látszólag ellentmond az a tény, hogy a világ láthatóan tele van az erkölcsi magatartás olyan megnyilvánulásaival, amelyek ellentétesek ezekkel az elvekkel. De lehet, hogy amikor az emberek erkölcsösen viselkednek, akkor az nem azért van, mert magában az erkölcsi normákban hisznek, hanem mert személyesen nekik megéri így viselkedni: a legtöbb jutalmat és a legkevesebb büntetést ekkor fogják kapni. Például, ha a fenti iparosok nem csapnak be minket még akkor sem, ha nincs a közelben versenytársuk, attól ez még nem azt jelenti, hogy hisznek a tisztességben. Csak azért tesznek így, mert tudják, hogy a reputáció több vevőt fog becsalogatni az üzletébe. Vajon, ha az emberek viselkedése erkölcsösnek látszik, akkor ez csak azért van, mert nem látjuk a rejtett jutalmak és szankciók rendszerét, amely valóban vezérli őket? Például hosszú távon nem érdekem-e, hogy segítsek másokon, hogy viszonzásképpen én is segítséget kapjak, amikor rászorulok.
A dolog logikusnak látszik, de valami mégsem stimmel. A láthatatlan jutalmazási és büntetési mechanizmusok számítanak ugyan, de nem tudnak magyarázatot adni minden önzetlen megnyilvánulásra, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem is léteznének, ha valamennyien teljesen önzők volnánk. Ha mindenki haszonleső alak lenne csupán, akkor senki sem lenne, aki jutalmazna vagy büntetne másokat jó vagy rossz viselkedéséért. Ha tényleg mindenki csak arra törekedne, hogy saját érdekeit helyezze előtérbe, a világ működése már leállt volna, mert annyi lenne a csalás a kereskedelemben, és annyi lógás a termelésben. Mást sem csinálnánk, mint: a.) csalnánk, b.) megpróbálnánk elkapni a csalókat, c.) büntetnénk az elfogottokat. Egyszerűen képtelenség lenne egy nagyobb szervezetet úgy irányítani, hogy feltételezzük, hogy mindenkit csak a saját önérdeke vezényel.
El kell fogadnunk, hogy a világ azért képes úgy működni ahogy, mert az emberek nem annyira önző lények, mint ahogy azt a szabadpiac közgazdaságtana gondolja. Amikor az emberek önzetlenül cselekednek, nem csapják be vevőiket, keményen dolgoznak anélkül, hogy figyelnék őket, vagy nem hagyják magukat megvesztegetni, akkor sokan azért tesznek így, mert őszintén hisznek ennek a helyességében. Szóval, a hagyományos közgazdasági gondolkodásban uralkodó én-központú és hedonisztikus alapkoncepció, miszerint az emberek cselekvését saját igényeik, saját érdekeik, saját nyereségeik motiválják, felülvizsgálatra szorul.
Nem csupán az önérdek az egyetlen emberi hajtóerő, ami számít! A motivációnak sok egyéb fajtája is van: a becsületesség, az önérzet, az önzetlenség, a szeretet, az együttérzés, a hit, a kötelességtudat, a szolidaritás, az együttműködés. Még soroljam? A szakmai felkészültség miatt érzett büszkeség, a kollégák iránt érzett szimpátia, a munka szeretete, a vezetők iránti bizalom, a cég iránti lojalitás, a közjóért történő munkálkodás, a hazaszeretet. Vagy ezek már nem divatosak?
Kétszáz év klasszikus közgazdaságtanáról derülhet ki, hogy a kizárólagos önérdek feltételezésével tévúton járt. De van-e alternatívája a gazdasági életben uralkodó emberi gondolkodásmódnak és a rá épülő gazdasági rendszernek? Ehhez erkölcsi megújulásra, azaz gyökeres paradigmaváltásra van szükség: az önérdek és önzés mindenhatóságát az önzetlenség és együttműködés kell, hogy felváltsa. Mindenesetre, olyan gazdasági rendszert kell kialakítani, amely, noha tudomásul veszi az emberek gyakori önzését, teljes mértékben kiaknázza a többi emberi hajtóerőt, és a legjobbat igyekszik kihozni az emberekből. Mert ha a legjobbat feltételezzük az emberekről, akkor azt is fogjuk kapni tőlük.
6019. dec. 10. – L.L