Táblámban a fekete-fehér témakört igyekszem körbejárni az ember szemszögéből. A mozaikpadló szimbolikájára ezúttal, mivel már nagyon sok táblában elhangzott, most nem térek ki, csupán annyiban, hogy szólok pár szót az ellentétpárokról. A padló a világ, az élet ciklikusságára, duális erők által áthatott dinamikus váltásaira is utal. Ezek megfigyelése, megértése révén felismerjük a világnak folyamatait és saját belső folyamatainkat. Önmagunk faragása által pedig megismerjük a jó, a rossz, a fény, a sötét, a szellemi és az anyagi világ, a nő és a férfi, a Jin és a Jang ellentétét. Fölismerhetjük, hogy ezek nem léteznek egymás nélkül, együtt testesítik meg a teljességet, hisz mindegyik a magában hordozza a másikat, s a másik függvényében juthat kifejezésre. A kettő együtt alkotnak egészet, valójában a kettő együtt az EGY. A mozaikpadló tehát magát az egészet jelképezi, s a szabadkőműves számára az objektivitást, a megismerést, a felülemelkedést. Azt a folyamatot, ami segít megtalálni az egységet, az egész megismerése által a fekete, vagy a fehér irányába való elcsúszás nélküli középutat, hisz az élet maga is az ellentétek kiegyenlítésére törekszik.

Fekete-fehér elképzelések

Ezeket a gondolatokat bontsuk ki kicsit bővebben.

Bár sokat olvastam a téma után, most nem szeretnék egy idézetekkel teletűzdelt táblát bemutatni. Csupán mindezeket összegezve, saját következtetéseimmel együtt röviden összefoglalni.

Említettem föntebb ezeket az ellentétpárokat, melyek legtöbbje az ember számára valami egyértelműen pozitívként és egy egyértelműen negatívként értelmezett párosításból jön létre. Jó-rossz, fény-sötét, rend-káosz, stb. Valóban egyik sem létezik a másik nélkül, másrészt pedig mindkét oldal egy szélsőséget takar, ami… ami önmagában élhetetlen. Még a pozitív is. Fény és sötét. Gondoljunk bele, mi történne, ha eltűnne a sötét. Eltűnne vele minden élet a bolygóról, hisz egy napégette kietlen pusztasággá válna, ahol sem enyhülő hőmérséklet, sem a víz körforgása nem működne tovább. De térjünk át szimbolikusabb jelentésére az emberrel, az emberi szellemmel kapcsolatban. Hogyan haladhatnánk a „fény”, a megvilágosodás felé, ha nem létezne a „sötétség”, nem lennének azok a sötét foltok, amiket meg kell világítanunk magunkban? Mind személyiség, mind tudás szintjén. Hogyan fejlődnénk, ha nem lennének újabb és újabb megválaszolandó kérdések, megoldandó problémák, megszerezhető tudás, felfedezhető terület? Hogyan faragnánk magunkat, ha nem olyan lenne személyiségünk felépítése, amilyen? Ha a fejlődéshez nem kellene újra és újra elmerülnünk tudattalanunkban, a Jungi árnyékszemélyiségünkben, amelynek nagy része rejtve van tudatos elménk elől, s csak kemény munkával tudunk felszínre hozni belőle valamit, de még így is nagy része életünk végéig rejtve marad számunkra is. Hogyan tudnánk bátorságot venni hozzá, hogy szembe nézzünk saját negatív reflexeinkkel, tulajdonságainkkal, melyekről sokszor önmagunknak is csak fals magyarázatokat gyártunk, vagy teljes mértékben tagadjuk létezésüket? Egy olyan emberi életnek, amelyből hiányzik a sötét, de a fény teljes mértékben kitölti, tehát tud, érez mindent önmagával és a világgal kapcsolatban van e célja, értelme? Mit kezdünk egy ilyen élettel egy emberöltőn át?

De térjünk át a jó-rossz párosra. Fordítsuk le hasonlóan értelmezett személyiségjegyekre. Például: altruizmus-egoizmus. (Zárójelben jegyzem meg, hogy egyébként is van valami furán belénk nevelt társadalmi konvenció, hogy magadért tenni az rossz és elítélendő, másokért tenni pedig jó és üdvözítő. Az egyéni boldogságkeresés rossz és elítélendő, a kollektív boldogság pedig jó és üdvözítő. És nem csak ezzel vagyunk így.) Az egoizmus valamilyen mértékű megléte nélkül szinte nincs egyéni fejlődés, hisz nem törődünk énünkkel, nem fejlesztjük magunk, nem építünk, nem védjük magunk, stb. Ha pusztán ego nélkül altruisták vagyunk, az egyrészt nincs is saját személyiségünk, másrészt nem hozunk össze semmit, amit odaadhatnánk másoknak. Hisz belső építkezés nélkül ugyan mit tudunk kifelé nyújtani? A világtörténelem legnagyobb altruistáinak tartott személyek mindegyike erős és rendíthetetlen egoval bírt a közösségért érzett tenni akarásuk mellett, ami arra sarkallta őket, hogy tanuljanak, fejlesszék magukat, dolgozzanak eszméiken, és kitartsanak mellettük, harcoljanak értük, olyan pozícióba jussanak, ahonnan tehetnek is valamit, és így adták oda környezetüknek énjük felépített eredményét. Belső templomuk kincseit. De egyszerűsítsük le még inkább. Egy teljes mértekben altruista, aki csak másokért él, mit fog tenni a közösségért, mit fog építeni a közösségben, a közösségnek? Az átlag igényeinek fog megfelelni. Mert a legtöbbeknek legyen jó. És ez a fejlődés halála. A mozdulatlanság. Nem leszenek új, kiugró gondolatok, vívmányok, csupán a mozdulatlan középszerűség. Itt eszembe jut egy idézet (bár ígértem, hogy nem írok, de azért ezt az egyet mégis) Ayn Rand az Ősforrás című művéből, ami tökéletesen illusztrálja a… sokan rávágnák, hogy az egoistát, de valójában a tökéletes altruistát. Mert az altruista az, aki másokért és másokból él, akit a környezete reakciói határoznak meg saját szemében. Másokért véghezvitt tettei és az azokra másoktól érkező reakciók alakítják ki énképét. Szinte nincs is saját személyisége.

„Mi volt a célja az életben? A nagyság… más emberek szemében. Hírnév, csodálat, irigység… melyek mindegyike másoktól jött. Mások szabták meg a meggyőződéseit, melyek nem belőle fakadtak, de megelégedett azzal, hogy mások azt hitték, a sajátja. Mások jelentették számára a mozgatóerőt és a legfőbb célt. Ő nem nagy akart lenni, hanem azt akarta, hogy nagynak tartsák. Nem építeni akart, hanem azt akarta, hogy építészként csodálják. Másoktól kölcsönzött azért, hogy hatással legyen másokra.”

Fekete-fehér gondolkodás.  Igen. Sokszor futhatunk bele a hétköznapi életben. Sőt, valljuk be, mi is élünk vele bizonyos esetekben. Egyszerűen kikerülhetetlen, hogy egy-egy helyzetben keményen és leegyszerűsítve tegyük le valami mellett a voksunkat, figyelmen kívül hagyva, hogy nem nagyon van olyan helyzet, ami ne lenne árnyalt. Sőt! Néha nem kikerülhetetlen, de mégis így teszünk. De vannak olyan embertársaink, akik a fekete-fehér gondolkodást alapvető módszerként alkalmazzák. Vagy így vagy úgy. Vagy jó, vagy rossz. Leegyszerűsített és kisarkított világkép és gondolkodás. Egyértelmű válaszok kérdések nélkül. Pont. És igazából ettől nem csak környezetük árnyaltabban gondolkodó része, de ők maguk is szenvednek, bár ezt nem igazán veszik észre, hogy szenvedésüknek ők maguk az okozói. Hisz egy emberi lény, a gondolatai, tettei majdnem mindig sokszínűek. Így aztán állandó harcban állnak a valódi világgal, ami sehogy sem akar megfelelni a leegyszerűsített fekete-fehér világképükkel, így aztán folyamatosan fenyegeti azt. Ezért harcolnak, vitatkoznak, folyamatosan meg akarják változtatni a külvilágot és mások véleményét, ami veszélyt jelent a saját kis biztonságot nyújtó világképükre. Ráadásul ők maguk sem felelnek meg ennek a világképnek. Hisz ők is összetettebbek ennél. És meg is szegik szabályait, ideáit. Ezért aztán frusztráltak, feszültségben élnek, de nem belső munkát folytatnak, hanem kifelé harcolnak.

Ez a jelenség tömegesen még inkább megfigyelhető. Világi és vallási ideológiák nagyrészt szintén fekete-fehér irányelvekkel, parancsolatokkal bírnak, és kevés van, amely megtanítja mellé tagjait a mérték, a kritikus gondolkodás elsajátítására, mondván, hogy: üzeneteink ugyan fekete-fehérek, de ez azért van, mert sok emberhez csak így lehet beszélni, általánosságokat és szélsőségeket megfogalmazva, mint idea. Ezek irányelvek, viszonyítási alapok, de majd a hétköznapok gyakorlatában szépen árnyaljuk ezt. Nem. Sok ezek közül az ideológiák közül nem meri ezt megtenni, vagy nem is akarja, hisz egy frusztrált tömeg, akit lehet fenyegetni nem megfelelésével, könnyebben irányítható. Ez tisztán jó, az pedig tisztán rossz – mondják. De közben itt is föllép a folyamatos disszonancia, hisz a világ és az ember valójában nem ilyen, és nem így működik. Ezért ezeknek az ideológiai csoportosulások is folyamatos harcban állnak mind önmagukkal, mind a világgal, hisz saját felállított tételeiknek sem tudnak megfelelni. A jó és a rossz közötti hasadásnak ezt a formáját Erich Neumann, Jung tanítványa kultúránk legnagyobb és legveszedelmesebb nehézségének írja le. Az ideál a szent, a nemes és a jó. Ami ennek nem felel meg, tagadnunk kell, el kell nyomnunk. A tudattalanunk jungi „árnyékába” száműznünk. Így a világ is kettéoszlik. Fény és sötét, jó és rossz, Isten és Sátán. Így születnek a személyiség hasadásával az ideológiák küzdelmei. A vallási, politikai ideológiák, stb. például meg vannak győződve róla, hogy ők tudják, mi a jó. A csoport tagjai próbálják ezt követni, de közben elnyomják magukban azt, ami nem felel meg ennek. Majd kivetítik a másikra, aki ez által a gonosz, a rossz, az elítélendő hordozójává válik, a helyett, hogy a fejlődés útjára lépve önmagában oldaná meg a problémát. Ráadásul minél inkább dogmatikus egy csoport, minél erősebb az egyén lelkiismerete, annál radikálisabb lesz az elfojtás, majd a tudattalan kitörése. Mert az árnyék a tudattalanból mindig kifelé törekszik. Sőt, nem csak a tudattalanból, mert vannak csoporttagok, akik hajlandóak szembesülni azzal, hogy sem ők maguk, sem csoportjuk nem olyan, mint a kitűzött eszményeik, melyeket hirdetnek, s melyek a TÖBBIEKTŐL való különbözőségüket, esetleg magasabb rendűségüket lenne hivatott megadni, de még az említett TÖBBIEK sem olyanok valójában, mint állítják róluk, sőt, nem is annyira különböznek tőlük. Nincs olyan éles határvonal a Mi és az Ők között. A történelem tele van ilyen politikai, vagy vallási projekciókkal. Ezek folyamatosan jelen vannak a világban, de bizonyos körülmények között fölerősödnek. Ilyen körülményeket élünk ma is. Ezek a szociális, gazdasági, politikai bizonytalanságok. Amikor ezek a körülmények bekövetkeznek, és az egyének, csoportok helyzete bizonytalanabbá válik, akkor ezek a projekciók fölerősödnek, erőszakos méreteket öltenek. Így válik az egyén hiányossága és elfojtása csoportos méreteket öltve a háborúk, pogromok okozójává. Mert bizonytalan élethelyzetben még inkább szükségünk van egy ellenségre, aki ennek okozója, és harcolhatunk ellene. Ilyenkor általában segítségül hívjuk a deperszonalizációt sok esetben még a dehumanizációt is, hogy ne kelljen a másik személyt, csoport tagjait még csak személynek, vagy embernek sem tekintenünk, ezzel is fölmentve magunkat cselekedeteink súlya alól. Mert könnyebb így, ha a „gyíkemberekkel”, az „ellenséggel”, a „liberálisokkal”, a „jobbosokkal” a „zsidóval”/”kereszténnyel”, a „migránssal”, vagy a „festővel” esetleg a „kertésszel” állunk harcban, mintha az Kiss Béla, személy és ember lenne. De más biztonsági szelepek is működnek. Ilyenek a nagyobb jóért, vagy egy istenért, való felkiáltások, amik bocsánatossá teszik az ennek nevében elkövetett elcsúszásokat, vagy például a gyónás és feloldozás különböző világi és vallási formái. Sőt! A mások ellen elkövetett bűnök alól is mentesülhetünk, hisz mondhatjuk, hogy igazából azért harcoltunk velük, romboltuk le társadalmi felépítésük vagy vallásuk, hogy a megajándékozhassuk őket a mi magasabb rendű dolgainkkal.

A tömeg és az egyén ellentéte egyébként is jó vizsgálati terület a témához. Mert a tömeg nagyon sokszor fekete-fehér szintre degradálódik, amikor együtt mozog. Kisarkított, leegyszerűsített rövid jelszavak, melyek magával ragadnak mindenkit az együtt haladásban. De ugye a tömeg közben összetett és színes egyénekből áll. Mint ahogy a világ többi része is. És amikor elmúlik a lelkes, átszellemült együtt vonulás, akkor hirtelen magunkra maradunk a gondolatainkkal, tetteink emlékével…

De említhetném még fogalmainkhoz kötődő viszonyunkat. Az is fekete-fehér. Vannak jó és rossz fogalmaink. Önzetlenség, segítőkészség, agresszió, erőszak, hogy csak néhányat említsek. De tényleg így van ez? Biztos, hogy mindig, mindenkivel szemben és minden helyzetben jó, ha önzetlenek, segítőkészek vagyunk valakivel? Biztos, hogy mindig rossz, ha agressziót, vagy erőszakot alkalmazunk? És nem csak a mi szemszögünkből kérdezem, hanem annak a szemszögéből is, akivel szemben ilyenek, vagy olyanok vagyunk. Nem. Valójában mindegyik fogalom – a „jók” és a „rosszak” is – hétköznapjaink elengedhetetlen és szükséges részei. Mind élünk mindegyikkel, mind alkalmazzuk mindegyiket valamilyen mértékben. És jól is van ez így. Ennek így kell lennie. Jó és rossz kategóriákra osztjuk ezeket a fogalmakat, pedig ezek egységesen szükséges részei mindennapi életünknek. A „jó” fogalmak alkalmazásával ugyan úgy tudunk ártani, mint a „rosszakkal” segíteni, pozitívumot elérni. De általában csak a végletes jelentésével azonosítjuk őket. Pedig itt is a köztes színek a lényegesek. A mérték és a helyzet, amiben és amilyen mértékben ezek szerint viselkedünk.

Zárásként pedig föltenném a kérdést, hogy a fekete-fehér gondolkodásunkból, értelmezéseinkből csupán rossz származik e? Nem. Meglepő módon pont ez az, ami a legnagyobb hajtóerőt adhatja a fejlődéshez is. Az örökké fennálló disszonancia az ellentétek között. Mert mindkettő része életünknek, mindkettő szükséges hozzá, így, ha hajlandóak vagyunk rá, akkor pont a közöttük fennálló feszültség, az, hogy az egyik miatt mindig sérül a másik késztet minket arra, hogy újra és újra megvizsgáljuk átértékeljük tudásunk, személyiségünk, tetteink, és új egyensúlyi helyzeteket, új mértékeket, határokat, megoldásokat keressünk a két véglet között. Ezzel terelnek minket a fekete és a fehér közötti színes, valóságba és annak megismerésére késztetnek.

Szólottam:

G.A.

6020.02.07.