Kő vagyok, megmunkálatlan kő. Szeretem ezt az állapotot. Szeretek minden kezdést, minden lehetőséget, hogy tanuljak, hogy keressek, hogy megismerjem a világot és megismerjem önmagamat. Szeretek minden lehetőséget, amely megengedi, hogy azt a kis kavicsot, amelynek érzem magam, hozzáillesszem a világmindenség egészéhez. Ettől érzem magam embernek.

Az igazság az, hogy nem ezek a gondolatok kavarogtak az agyamban azon a hétfői napon, amikor üldögéltem a sötét kamrában. Először mikor becsukták az ajtót egy kicsit kuncogtam magamban, hogy ez azért most itt milyen vicces, felnőtt emberek játszanak és komolykodnak. Aztán elkezdtem kitölteni a beadott kérdéseket. És ettől kezdve és az est folyamán végig, mint amikor egy örvénybe kerülsz, elkezdtem érteni, hogy miről is szól ez az egész. A végrendelet, a bekötött szemmel való körbevezetés, a szimbolikus próbák, a helyzetek, ahol te nem létezel a magad mindennapi jól meghatározott valójában, hanem egy porszem vagy, aki bebocsátást nyer az út alázatos megtétele által egy újabb fejlődési lehetőségekkel teli világba.

Érdekes érzés volt számomra az avatás, mert számomra a szabadkőművesség egy nagyon mély fogalomrendszert fed. Egy olyan testvériséget, amely nem egyszerűen szabadon gondolkodó emberek közössége, hanem az a közösség, amely a 18. századtól máig a tudományos és eszmetörténeti haladás minden területének előmozdítója volt. Egy olyan testvériséget, amelynek keretei közt lehajtott fejjel és alázatosan a könyvtáralapító Teleki Sámuel, a Nemzeti Múzeum alapítója,  Széchényi Ferenc, a nyelvművelő Kazinczy vagy akár Ady Endre, Kosztolányi és Faludy példáját követhetem a magam tehetsége szerint, hozzátéve azt a kicsit, amit én tudok adni, ahhoz, amit általuk nyert az emberiség. Ezért válaszoltam azonnal a hívásra, amikor megkerestek a testvérek.

Számomra az avatás ezt a kontinuitást is megteremtette, mert rájöttem, hogy ugyanezeket a rítusokat játszották végig mindannyian, ugyanazokat a lépcsőfokokat lépték meg, ugyanezek az érzések kavaroghattak bennük is.

Ugyanakkor egy fejlődési folyamatot jelentett számomra már az előzetes keresőként való kikérdezésem is, ami lehet, hogy talán még fontosabb lépcsőfok volt számomra, mint maga az avatás. Először kellett megtapasztalnom azt az érzést, amikor teljesen pőrén, védtelenül, de tulajdonképpen a lehető legszabadabbul beszélhetek magamról, amikor arra a kérdésre, hogy ki vagy, nem funkciót mondok és nem a hozzáadott értékeket, hanem csak annyit, hogy ki vagyok valójában: Lázok Klára, édesanya és lelkes ember.

L.K. vagyok, édesanya és lelkes ember. És kő vagyok, csiszolatlan kő, szeretem ezt az állapotot. Szeretek minden kezdést, minden lehetőséget, hogy tanuljak, hogy keressek, hogy megismerjem a világot és megismerjem önmagamat. Szeretek minden lehetőséget, amely megengedi, hogy azt a kis kavicsot, amelynek érzem magam, hozzáillesszem a világmindenség egészéhez. Ettől érzem magam embernek.

05.02.2024.